A szentek példaképek. Kihívások számunkra: Ha mások meg tudták tenni, te miért ne tudnád? (Szent Ágoston) Van ugyan némi túlzó önbizalom ebben a kijelentésben, de a mondás erkölcsi kérdésekről szól, nem testi vagy szellemi képességekről. Kalazancius azt mondaná: magát csapja be, aki nem tudom-ot mond a nem akarom helyett.

Az Egyház augusztusban sok követésre méltó szentet állít elénk, közülük Kalazanci Szent Józsefet emelem ki. Életének spanyolországi szakaszáról csak bizonytalan információink vannak. A változatok közül számomra a legvalószínűbb az, hogy Rómába valamilyen jelentős egyházi javadalom reményében utazott. Kanonok vagy épp püspök szeretett volna lenni? Voltaképp mindegy. A lényeg, hogy nem kapta meg.

Itt az első pont, ahol magunkba nézhetünk. Nem szégyen az, ha vannak földi értelemben vett érvényesülési vágyaink. Ám tudni kell, hogy a vágy, ami bennem van, nem biztosan az Isten elgondolása. Meg kell tanulnunk elengedni ezeket a vágyakat. Ilyen vágyam volt pl., hogy pályám végén a szakmámat egyetemi tanárként taníthassam az új orvosnemzedéknek. Sok más vágy mellett ez sem teljesült. Kalazanciust követve gondoljuk át: mi történt velünk, és keressük azokat a pontokat, amelyekben Isten beleszólt az életünkbe. Vizsgáljuk meg, hogyan fogadtuk el az irányítást. Tudunk-e legalább utólag hálát adni érte?

A fényes egyházi karrierre váró Kalazanciusban felébredt a szegény és tanulatlan gyermekek sorsa iránti felelősség. Először azokhoz fordult, akiknek dolga lett volna ezekkel a gyerekekkel törődni: a hatóságokhoz. Nem járt sikerrel, ezért szerzetes rendeket keresett fel, aki elvben képesek lettek volna a feladatra. Ők, bár buzgólkodtak a maguk keretei között, új feladatot nem vállaltak. Ötletadóból végrehajtóvá kellett lennie, s amikor nekikezdett, gyors növekedés jelezte: a munkán ott van Isten áldása. Megszületett a piaristák rendje.

Az évszázadok távlatából nehéz feltárni az ezt követő időszak problémáit. A renden belül feszültségek léptek fel, az ok nyilván emberi gyengeség, irigység, hatalomvágy lehetett. Tény, hogy az öregedő rendalapítót leváltották, de a belső viták nem szűntek meg, végül a marakodó társaságot a pápa okosabbnak látta feloszlatni. Ebből az a tanulság adódik, hogy nincs soha beérkezettség, langyos nyugalom. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék (I Kor 10,12).

Rómában járva maradandó emlékem annak a szobának a nyomorúságos volta, ahol Kalazancius meghalt. Végtelen egyszerűség és nagy szegénység lett a remélt egyházi javadalomból. De ez az idős ember nem zúgolódott, nem esett kétségbe. 92 évesen halt meg, s utolsó pillanatáig ő tartotta a lelket a rendtársaiban. Tudta, hogy a rendet előbb-utóbb visszaállítják. Úgy fogalmazott: ,,Oktalanság elakadni a másodlagos okoknál, és nem Istenre tekinteni, aki minden történésnek az első oka, és mindent a javunkra akar.” Ez az, amit meg kell tanulnunk tőle. Kudarc, baj, szenvedés, megaláztatás? Nem ok a felháborodásra, hiszen él bennünk annak biztos tudata, hogy Isten a javunkat akarja. Az enyémet is, a hazámét is. Valóban meggyőződésünk ez? A keresztény nem aggodalmaskodik. És te? És én?

Surján László