Az internet kommentszekcióit valósággal felszántotta a hír, hogy a londoni West Enden májusban debütáló Rómeó és Júlia-rendezésben egy afrikai származású brit színésznő (Francesca Amewudah-Rivers) alakítja Júlia szerepét. Rómeó pedig a Pókember-filmek sztárja, Tom Holland lesz.

Szögezzük le már az elején: abban, hogy egy színiiskolát (és mellesleg Oxfordban zenei képzést) végzett fekete színésznő játssza el a világirodalom leghíresebb szerelmes hősnőjét, jó érzésű ember semmi kivetnivalót nem talál – feltéve persze, hogy ezt az előadó kellően magas művészi színvonalon teszi. (Ebbe persze beletartozik az is, hogy a nézőnek el kell hinnie: ez a szerelmespár majd’ megveszik egymásért).

Shakespeare-től ráadásul egyáltalán nem idegen a különböző kultúrák, életfelfogások vagy éppen bőrszínek találkozása: gondoljunk csak Othellóra, A velencei kalmárra, s végül is a Rómeó és Júlia éppen erről szól a veronai reneszánsz díszletek mögött.

Két emberről („konzervatív” módon még egy férfiről és egy nőről), akiknek a társadalmi elvárások okán soha nem „kellett volna” találkozniuk – de mint tudjuk, a szerelem nem ismer határokat! Említhetnénk itt a világirodalom legismertebb szerelmi történetének 1996-os, amerikai külvárosi környezetbe (latinók, feketék, fehérek) álmodott legendás filmadaptációját is Leonardo DiCaprio főszereplésével – és persze megannyi hasonló Shakespeare-feldolgozást.

Miért kerekedett mégis éppen most akkora felháborodás ebből, hogy végül 800 fekete előadóművész állt ki egy nyilatkozatban a ghánai-nigériai származású Amewudah-Rivers mellett? Nos, a magyarázat véleményem szerint a politikai-kulturális háttérben keresendő.

Az EP-választási kampány kellős közepére időzített premier sokak szerint aligha lehet véletlen, sokkal inkább egy látványos demonstrációnak tűnik a nyílt (multikulturális) társadalom, a bevándorlás támogatása, az emberi kultúrák és rasszok korlátlan keveredése mellett.

Mindez egy olyan felfokozott politikai légkörben, amikor egyrészt az Európai Parlament („Brüsszel”) bevándorláspárti többsége végül nagy nehezen áterőltette az eredetileg Soros György nevéhez köthető migrációs paktumot (ennek része az is, hogy a migránsokat be nem fogadó tagállamoknak fizetniük kell a többieknek), másrészt a tömeges illegális bevándorlás árnyoldalai egyre szembetűnőbbek már az EU magállamaiban is. Az egész migrációs láncolatot jól ismerők (például a Brüsszelben Afrika fejlesztéséért lobbizó Hölvényi György kereszténydemokrata EP-képviselő vagy az üldözött keresztényeket segítő Azbej Tristan külügyi államtitkár) azt is számtalanszor elmondták, hogy

a tömeges, illegális migráció végső soron senkinek sem jó.

Az Európába érkező többnyire fiatal, életerős férfiak nagyon hiányoznak a kibocsátó országok fel- vagy újjáépítéséhez. A hosszú sivatagi és tengeri utazás borzalmai középkori állapotokat idéznek: emberrablás, szervkereskedelem, szomj- és éhhalál, gyilkosságok, tengerbe fúlás – de még Brüsszel utcáin is haltak meg gyerekek a télen egy zsúfolásig megtelt befogadóközpont közelében… Az az Európa pedig, amit mi ismertünk, lassan megszűnik létezni, helyébe lép a homogén „Európai Egyesült Államok” a maga jellegzetes problémáival: tömeges bűnözés és szexuális erőszak, terrorizmus, ember-, drog- és fegyverkereskedelem,

a zsidó-keresztény vallási alapokat (vagy akár a liberális szekularizációt) pedig felváltja az iszlám.

Nos, ennek a politikai-kulturális feszültségmezőnek a szimbólumává vált (művészi és üzleti szempontból egyébként nagyon leleményesen) az új Rómeó és Júlia-rendezés.

Persze, mint már említettük, Shakespeare-től egyáltalán nem idegenek az efféle politikai-értelmezési haváriák. Az angol drámafejedelmet titulálták már antiszemitának, rasszistának és homofóbnak, a másik oldalon pedig a bármilyen – kulturális, nemi stb. – korlátokat ledöntő önmegvalósítás, a szabad szerelem elkötelezett hívének is. A Janus-arcú Shakespeare emellett – a woke szemüvegén keresztül nézve – a gyarmatosító, fehér brit kultúra zászlóshajója, „fő exportcikke” is egyben. A jobboldali kommentelők pedig talán nem alaptalanul teszik fel rendre a kérdést, hogy a soron következő Martin Luther King, Mike Tyson vagy Beyoncé-filmekben a főszerepeket fehér színészek fogják-e alakítani, vagy hogy a Google képkeresője a „boldog fehér nő” keresőszavakra miért csak fehér nő-fekete férfi párosokat dob fel?

Itt, Közép-Európában is – ahol még csak most gyorsul fel igazán a globalizmus és a multikulti beáramlása – az egyik legégetőbb társadalmi kérdés, hogy miként viszonyulunk ezekhez a folyamatokhoz?

Fontos-e nekünk a saját – önmagában is igencsak színes – kultúránk megőrzése, beleértve a más, távoli, „egzotikus” kultúrák iránti nyitottságunkat is?

Vagy önként és dalolva oldódunk fel mi is a nagy gazdasági és (anti)kulturális világmasszában, mint nyugati szövetségeseink? Szerintem ez a világnak ebben a szegletében sokkal aktuálisabb kérdés, mint az, hogy milyen bőrszínű színész játszik el egy bizonyos karaktert.

mkdsz.hu