A hét talán legnagyobb port felverő belpolitikai eseménye Jakab Péter, a Jobbik elnökének kikényszerített lemondása volt. Az esetnek több fontos tanulsága is lehet számunkra:

1. A baloldali médiában időről időre felmerül, hogy Orbán Viktor jobboldali „populizmusának” ellenszere egy baloldali populizmus lehet. Sokak szemében ezt testesítette meg Jakab Péter. Akkor mégis miért bukott most akkorát, hogy lassan már parizerbe se veszik a saját szövetségesei? Erre két logikus válasz van. Az egyik, hogy a baloldali populizmus (azon belül Jakab teljesítménye) gyengébb, mint a jobboldali. A másik, hogy Orbán Viktor nem populista, kivált a szónak abban az értelmében, ahogy a baloldal használja. Hiszen döntéseinél mindig figyelembe veszi a közvéleményt, ami mögött tapasztalat és komoly mérések állnak. Más szóval: míg Jakab csak beszél a „népről”, Orbán Viktor ismeri és érti a népet. 

2. A politikus legfőbb tőkéje mindig a hitelesség. Ezt semmilyen manipuláció, spin doctor vagy hatalomtechnika nem helyettesítheti. Rövid távon persze meg lehet téveszteni az embereket, lehet az indulatokra hatni, Facebook-lájkokat szerezni. De a hosszabb ideje demokráciában élő választópolgárok a lelkük mélyén általában érzik, melyik politikus hiteles, kinek szavazhatnak bizalmat. E nélkül a demokrácia nagyon gyenge lábakon álló politikai rendszer volna, valóban csak egy rövid epizód a világtörténelemben. Bízzunk a demokrácia öntisztító képességében!

3. A Gyurcsány-féle szalámitaktika működik – még ha nem is mindig olyan direkt eszközökkel, mint korábban. A baloldali összefogásnak egyszerűen nem sikerül integrálni – és valószínűleg nincs is erre valódi szándék – a posztkommunista-liberális kánont nem anyanyelvi szinten beszélő politikai erőket. Így azok végül két malomkő között őrlődve, a saját önellentmondásaik súlya alatt roppannak össze. Mert Jakab Péterék – ahogy korábban a baloldallal szövetkező MDF-esek vagy legutóbb Márki-Zay Péter – végső soron saját magukat kormányozták reménytelen helyzetbe. Nem lehet büntetlenül átmasírozni a Magyar Gárdából a Spinoza Házba, ahogy a parizeres Ludas Matyi-imidzset sem könnyű összeegyeztetni a mamuszkormánnyal és különösen a jobbikos disznóvágáson történtekkel. A jobboldal és a baloldali keménymag legfeljebb hathatós támogatást tudott nyújtani a Jobbik önfelszámolásához. Az előbbi a hibák, önellentmondások folyamatos leleplezésével, az utóbbi pedig azzal, hogy hiú reményeket táplált a nagy toleranciáról és politikai befogadásról. Spinoza-ház és Gyurcsány-pacsik ide vagy oda, az „igaz” baloldaliak szemében a Jobbik mindig is az a fasisztoid párt maradt, amelynek egyetlen politikai haszna, hogy – állítólag – szavazókat csábíthat el a Fidesztől. (Emlékezzünk Csurka István szavaira: „Aki a Jobbikra akar szavazni, az tegye, de tudjon róla, hogy ezzel az MSZP-t és az SZDSZ-t támogatja, ugyanis a Jobbik e két párt fantomszervezete”). Márki-Zayt ugyanezzel a hiú ígérettel sikerült a baloldalon egy rövid időre „kapitányként” legitimálni. Amikor viszont kiderült, hogy sem Márki-Zay, sem Jakab nem szállítja a megígért szavazókat a baloldalnak (legfeljebb a Fidesznek), az ajtók rögtön bezárultak, az említett úriemberek pedig két szék között a padlóra estek (mint Jakab a parlamentben).

Tehát a politikai szelekció – a demokrácia öntisztulása – ezúttal működni látszik, nem szabad, hogy ez elbizakodottá és figyelmetlenné tegyen minket. Bár könnyen lehet, hogy Jakabra és Márki-Zayra pár év múlva már csak egy futó epizódként fogunk emlékezni, lesznek olyanok, akik egy kicsit más nyelvezettel és politikai fegyverzettel betöltik majd a helyüket. Vigyázzunk, hogy ne dőljünk be nekik! Igaz a mondás: „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján – a hülye pedig semmiből sem.”

Hojdák Gergely