Vannak dolgok, amelyek óhatatlanul megtörténnek. Egyszerűen az életünk velejárói. Elkerülhetetlenek. Ilyen a létezésünk végessége is. Mely tény ismét és ismét eszünkbe jut egy-egy temetéskor.

Annak idején, 1956 őszén „Pipás” Sebestyén, Nagyborosnyó polgármestere kivitte a falu temetőjébe a diplomáján még meg sem száradt tintájú új körzeti orvost, apámat, rámutatott egy üres parcellára és így szólt: „Ez a magáé. Meg fogja tölteni, mint az elődjei is a magukét.” Jó kezdés lehetett egy kezdő dokinak…

Mikor Békésre kerültem, engem senki sem vitt ki egyik helyi temetőbe, csak Goda Béla, a mindent is tudó telefonközpontos adott egy várostérképet, és elkezdtem munkámat azzal, hogy vettem egy „Ukrajna” márkájú biciklit, és elmentem első beteghez-hívásaimra. Ma is emlékszem rájuk.

Az elsőnél még nem volt működési engedélyem, ezért a vizsgálat után leírtam egy darab papírra, hogy mit gondolok, és megkértem Baranyai doktor urat, írjon egy kórházi beutalót, ha egyetért velem. Ő megtette, megbízott bennem. A második egy volt sepsiszentgyörgyi iskolatársam békési felesége volt, akik jót mosolyogtak az apámtól örökölt orvosi táskámon, és a benne lapuló kék színű egészségügyi szeszen. A Mátra utcára is hívtak, ahol most lakom, csak akkor olyan sár volt arrafele, hogy csak traktor vagy terepjáró tudott bemenni. Meg én, gyalog. Aztán még egy. Mint kiderült, egyetlen Békésen lakó palóc hölgyhöz hívtak, akinek tájszólásáról azt hittem, az a „bíkísi”.

Lassan, az idő múlásával megismerkedtem jó emberekkel, akik segítőkészek voltak, hónunk alá nyúltak, néhányan barátokká váltak közülük. Ami jó dolog volt. Ám – mint azt már fejtegettem régebben is – mindig féltem attól, hogy nekem kell ott állnom majd a sírjuknál.

Most is ez történt. Ismét megtörtént. Csató Gabit búcsúztattuk. Akinek ízes szalonnája, finom pálinkája azonnal az asztalra került, ha arra vetődtünk feleségemmel vagy akkor még apró, de farkaséhes gyermekeimmel. Aki első autómat, a Daciát Körözsi Pistával levizsgáztatta, aki segített költözni a Karacsról a Vásárszélre és aki, amikor bejött a kártyarendszer, olyat tett, ami akkor belém égett, és meghatározta további életemet. Erről már beszéltem talán, de megismétlem, mert magam sem gondoltam, hogy ennyire mélyen érintettek. Ő ugyanis elgondolkodott, rámnézett, és úgy adta nekem a bizalmát, hogy közben ezt mondta: aztán nekem itt maradj Békésen, nem szeretném másnak adni a kártyámat!

Kedves Gabi! A sírnál nem volt alkalmam, most mondom tehát: Jelentem, maradtam, harminchárom éve már, és nyugdíj után is itt vagyok. Mint Békés tizenegy alapellátásban dolgozó orvosa közül kilenc. Akik nyugdíjasan is hűek városukhoz. Míg bírják, naponta felkelnek, és munkába indulnak. Ismét és ismét.

Pálmai Tamás