Paul Thomas Anderson új filmje, a Thomas Pynchon regénye alapján készült Egyik csata a másik után különös szájízt hagy maga után: úgy éreztem, nem biztos, hogy ilyen intim betekintést szeretnék nyerni a szélsőbal lelkivilágába – ahogy egyébként a szélsőjobbéba sem. Csak míg az előbbi Hollywoodban valid és népszerű, az utóbbiról szigorúan csak gúnyrajzot kaphatunk.

A legnagyobb amerikai sztárokkal (Leonardo DiCaprio, Benicio Del Toro, Sean Penn) készült film egy szélsőbaloldali terrorista csoport („Francia 75”) és szövetségeseik szemszögéből lett elbeszélve. Van itt kiöregedett, bohó ex-forradalmár robbantómester („egy kib**** háborús hős!”), afroamerikai bombázó (a szó mindkét értelmében), a forradalmi eszmének élő agitprop elvtárs, keleti harcművészetet oktató, higgadt embercsempész-családapa, drogot termesztő és bevándorlókat bújtató apácák. Ami összeköti őket: a mai fő baloldali Eszme, a korlátlan bevándorlás minden eszközzel való támogatása.

Velük szemben látszólag az elpusztíthatatlan Terminátorra hajazó, valójában a „fekete puncikért” (idézet a filmből) rajongó bevándorlás-elhárító katonatiszt, valójában az őt is mozgató végtelenül önző, aljas és korlátolt szélsőjobboldali „háttérhatalom” áll, egy bizonyos „Karácsonyi kalandorok” társasága, ahol a vér tisztasága, a sterilitás és a hatalom korrupt megtartása a mindenek feletti értékek.

Az amúgy bájosan csavaros és humoros film „eszmei váza” (már ez is a baloldali művészeti hagyományokra utal!) tehát nagyjából olyan egyszerű, mint Orwell Állatfarmjának híres jelszava: „négy láb jó, két láb rossz”. Aki a korlátlan, illegális bevándorlást támogatja, az elvtárs, hős, mártír. Aki ezt akadályozza, az önző, aljas, fasiszta gazember. Míg a film intim módon és árnyaltan mutatja be az előbbit (a „kamaszos” forradalmi erőszak bűvöletétől a „megesett” gyilkosságon és terhességen át egy higgadtabb, „megbölcsültebb” nosztalgikus érzületig), az utóbbi szinte gúnyrajz marad: a már-már mitikus, hidraszerű ellenségkép (de mondhatnánk akár hétfejű sárkányt is).

A két világ között szinte egyáltalán nincs átjárás, kivéve talán a már említett elhárítótiszt karakterét, aki egy romantikus kaland erejéig belekóstol ugyan az „igazi világba”, de utána annál görcsösebben és kérlelhetetlenebbül „táncol vissza” a gonosz birodalmába, amely így, „tisztátalanul” már nem fogadja be – bukása így végül inkább ironikus-groteszk, mint tragikus.

A fentiek miatt úgy éreztük, hogy bár a jól megcsinált és hangulatos film a közel háromórás játékidő alatt mindvégig leköti a figyelmet – adrenalin helyett inkább eszmét, morált és humorbombákat adagolva –, utólag mégis egy kissé fanyar szájízt hagy: ennyi lenne a világ, amennyi bevándorlót beletöltünk? Igen, a mai szélsőbaloldal szerint nagyjából ennyi.

Barát János