Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Arany János: Fiamnak
Romano Guardini, miután kifejtette, hogy nemcsak az arc, hanem a kéz is a lélek tükre, az imádsággal kapcsolatban három kéztartást említ. Az összekulcsolt kezet és a kitárt kart, valamint azt, amikor a két tenyér egymáshoz simul.
„Ha valaki alázatos, tisztelettudó lélekkel áll Isten előtt, akkor két kezét kiegyenesítve egymáshoz illeszti. Ez a tartás szilárd fegyelmezettséget, öntudatos tiszteletadást jelent. Alázatosan és jól rendezetten szól ebből a mi szavunk Istenhez, és e helyzetben figyelmes készséggel hallgatjuk az Isten szavát. De ez a kéztartás kifejezhet megadást és odaadást is, ha kezeinket, amelyekkel védekezünk, most mintegy összekötve az Ő kezébe helyezzük”[1].
Meglepő kapcsolatot tételez fel Szűcs Jenő az ezer évvel korábbi hűbéreskü és az imádkozó kéztartás között. Akkoriban a hűbéri eskü jeles esemény volt. Ennek szertartása során a vazallus emelt fővel féltérdre ereszkedett, majd összetett tenyerét hűbérurának összetett tenyerébe helyzete. A nyugati imádkozás mozdulata, az összetett tenyér a hűbérceremóniából került a templomba (Róma keresztényei széttárt karral fordultak Istenhez), írja[2].
A kép pontosan mutatja a hűbéreskü lényeges mozzanatát[3]. Ez az eskü nem teljes alávetettséget, hanem egyfajta szerződést jelent: Rád bízom magam, és te megvédsz ellenségeimtől. Az imádság voltaképp hasonló kapcsolat Isten és ember között. Rá bízzuk magunkat, tőle várjuk a védelmet. Napjainkban gyakrabban látunk hanyag, fegyelmezetlen kéztartást, mint a fegyelmezetten egymáshoz illesztett kezeket, még a szertartások során is. Mintha szégyen volna összetenni a kezünk. Mintha nem igazán bíznánk magunkat az Úrra.
Túlzás volna párhuzamot látni a hajdani hűbéreskü és a liturgikus kéztartás között? Korán sem. Ha esetleg valaki túlzott fantáziának tulajdonítaná Szűcs Jenőnek ezt a felvetését, Radó Polikárpra, a híres liturgikusra hivatkozom. Ő azt tanítja, hogy a germán hűbéreskünél szokásos összetett kezeknek rítusa, a megkötöttség jele, a meghódolásé. A liturgiába is belekerült ez a gesztus, mégpedig pontosan azon imáknál, amelyek az ókorban nem voltak még meg. A római imádságoknál maradt meg a kitárt kezekkel való imádkozás.[4]
Szűcs megközelítéséből érdemes kiemelni, hogy ez a gesztus a bizalom jele, amit sem Radó, sem Guardini nem említ De tehet-e a keresztény ember bölcsebbet, minthogy magát, gondjaival-bajaival együtt Istenre bízza?
Surján László
[1] Guardini Romano: Az Egyház szent jelei Budapest 1938
[2] Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról Történelmi Szemle 1981/3 (313-359)
[3] File:Hommage au Moyen Age – miniature.jpg – Wikimedia Commons
[4] RADÓ POLIKÁRP A MEGÚJULÓ ISTENTISZTELET. Múlt jelen jövő ECCLESIA BUDAPEST PDF Free Download (docplayer.hu)
