Hogy néz ki egy transznyugdíjas?

Ne nevessen senki a kérdésen, ez komoly ügy. Ha valamit megtanulhattunk az elmúlt években, az az, hogy az identitás nem vicctéma, viszont bármiből és bármivé gyúrható. És ha a két legfontosabb ismertetőjegyünk – a nemünk és a korunk – közül az elsőről szabadon dönthetünk, ugyan miért ne lehetne a második is választás tárgya?

Ahol pedig megengedik, hogy válogassunk az identitások közül, ott bizony a jogokból is bőséggel mazsolázhatunk. Ha például az ún. transznők szabadon használhatják a női mosdót, egy transzkorú miért ne dönthetne úgy, hogy a fárasztó robotmunka évtizedei helyett a frissnyugdíjasok boldog életét választja? Példa már létezik ilyen igényekre, igaz, még csak ellenkező irányban: 2018-ban egy 69 éves holland férfi bírósági perben követelte, hogy nyilvánítsák húsz évvel fiatalabbá. Emile Ratelband épp a nemváltoztatás gyakorlatára hivatkozva tette fel a korszerű kérdést: „Miért nem dönthetem el, hány éves vagyok?” Érvelése során egyetlen jól ismert klisét sem hagyott ki: mivel húsz évvel fiatalabbnak érzi magát, egyszerűen csak rossz testben él, ráadásul így számos megkülönböztetést kell elszenvednie, az internetes társkereséstől az állásvadászaton át a banki hitelfelvételig. Az nem derült ki a hírekből, hogy Ratelband úr valóban zakkant-e, vagy csak egy okos provokátor a normálisak táborából, mindenesetre a holland bíróság – nem éppen következetes módon – elutasította a férfi korváltoztatási igényét.

Nem volt ilyen maradi viszont a Veszprémi Törvényszék, amely épp a napokban mondta ki – egy bizonyos Elvira nevű férfi keresete nyomán –, hogy az ún. transznőknek is jár a Nők 40+ elnevezésű kedvezményes nyugdíjazási lehetőség. Ellentétben Ratelband úrral, a Háttér Társaság támogatásával perelő Elvirának immár nincs szüksége arra, hogy az életkora megváltoztatását kérje, hiszen egy puszta névátírással megszerezte azt a jogot, amit az ország fele csak akkor kaphat meg, ha a szerencse kegyéből nőnek születik. Mondhatnánk úgy is, hogy Elvira transznyugdíjas státusz nélkül lehetett nyugdíjas transz.

Bizonyára sokan nem értik, hogyan juthattunk el idáig. Hiszen az anyakönyvi eljárásról szóló törvény 2020-as módosítása óta sem a születési nem megváltoztatására, sem a nemváltást tanúsító név felvételére nincs lehetőség Magyarországon. Csakhogy az Alkotmánybíróság – a visszamenőleges hatályú törvénykezés tilalmára hivatkozva – nemrég kimondta: azok, akik még a törvénymódosítás előtt lepapírozták a nemváltoztatásukat, továbbra is érvényesen használhatják a transzvalóságos okmányaikat.

Szögezzük le: kevés olyan égbekiáltó igazságtalanság létezik az emberi civilizációban, mint a visszamenőleges hatályú törvénykezés, így annak tilalma nemhogy egy demokráciában, hanem még egy magára valamit adó diktatúrában is morális és jogi alapvetés. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni, hogy a Veszprémi Törvényszék döntése nem pusztán egy okmány szöveges tartalmára, hanem olyan speciális jogokra vonatkozik, amelyek következetes alkalmazása komoly etikai következményekkel járhat a mindennapokban. Felmerül a kérdés: ha azokat a rossz testbe született férfiakat, akik rossz testüket 2020 előtt szép női nevekre cserélték, és most minden ezzel járó jogot megkaptak, mi akadályozhatja meg abban, hogy ezentúl az uszoda női öltözőjében húzzák fel az úszódresszüket? (Például a sportklubban edző kislányok előtt, hogy tovább fokozzuk, vagyis realizáljuk az eshetőségeket.)

Kérdésünk sokkal inkább a természetes igazságérzettel, mint a tételes joggal függ össze. Ugyanis

az ún. transznőknek, vagyis biológiai férfiaknak a női vécékben, öltözőkben, sportversenyeken és börtönökben való jelenléti joga teljes mértékben ellenkezik a józan ésszel, s úgy általában a közerkölcsökkel, a sokszor tragikus gyakorlati következményekről nem is beszélve.

Leszámítva egy-két jól fizetett LMBTQ-prófétát, gyakorlatilag nincs olyan elvetemült liberális, aki rendjén valónak találná például azt, hogy a tengerentúlon kirúzsozott izomszörnyek nyerik sorra a női kerékpárfutamokat, lenullázva ezzel sokak többéves kemény edzőmunkáját. A szivárványos ügyek szószólóinak nagyjából a 99 százaléka úgy kerüli ezeket a kínos példákat, mint ördög a szenteltvizet.

Egy ilyen diskurzus ugyanis számukra igazi csapdahelyzet.

Mert ha nyíltan támogatják az elfogadhatatlant, akkor méltán számíthatnak szűkebb és tágabb környezetük heves ellenkezésére, sőt megvetésére – márpedig egy ügy népszerűtlensége már eleve fél bukás. Amennyiben viszont a közhangulathoz igazodva elismerik, hogy „ez már túlzás”, abban a pillanatban kivégezték az egész genderideológiát. Hiszen ha a nemi hovatartozás csupán egyedi döntés függvénye, akkor a biológiai nemek szerinti elkülönítés semmilyen szituációban nem értelmezhető és nem tiltható – vagyis genderlogikával a genderizmus gyakorlata egyszerűen nem túlozható el. Viszont ugyanezen okból a női öltözőkbe, vécékbe és sportversenyekre besurranó nőimitátorok miatti közfelháborodás sem más, mint egyetlen tényközlés, egyetlen letagadhatatlan, óriási betűkkel világító meggyőződés: a nemi hovatartozás biológiai kérdés!

Egy Louis de Funes-komédiában elhangzott (egyébként kitalált) Che Guevara-idézet szerint a forradalom olyan, mint a bicikli: ha nem megy előre, felborul. Ez a dilemma érte most utol a genderforradalom tandemkülönítményét is. Előre lehetett tudni, hogy az olyan ártalmatlannak tűnő dolgok, mint az adminisztratív, illetve az öncsonkításon alapuló „nemváltoztatás” privát lehetősége, idővel kevés lesz nekik, és szükségszerűen, pusztán a jog logikájánál fogva sor kerül majd a transzkultúrán túli világ megostromlására is. Azonban a határok feszegetésével, amely most már a gyermekeket sem kíméli, az összes eddigi erőfeszítésüket elbukhatják, a hálózatépítéstől a dollármilliárdos PR-kampányokon át a mesekönyvekig.

A genderideológia, amelynek lényege, hogy a biológiai kategóriák szabadon megválaszthatók, nyilvánvalóan hazugság. Lehet, hogy az egyszerű újságíró, aki könnyfakasztó riportot készít a magát hercegnőnek vagy őznek képzelő postásfiú nehéz sorsáról, elhiszi, amit leír, de a főszerkesztőt már csak a saját júdáspénze érdekli, akitől pedig ő kapja a parancsot, szinte biztos, hogy magában nevet az egész marhaságon. (Láttunk mi már részeg párttitkárokat irredenta nótákat énekelni.) Viszont egy kellően magas szint alatt az Eszmében mindenkinek kötelező hinni.

És a kommunizmussal ellentétben, amely puha változatában elsősorban intézményi (iskolai és munkahelyi) diktatúra volt, a genderizmus hatalmi ideológiaként már alkalmas arra, hogy az élet legrejtettebb szegmenseibe – konkrétan a családok életébe – is betolakodjon.

(Lehet, hogy pont ezen képessége miatt vált végül hatalmi ideológiává?)

Kanadában már létrehozták a szülőkkel szemben működtetett, besúgói elemeket sem nélkülöző állam–iskola–gyermek szövetséget, amelynek célja a transzideológia bepasszírozása az utóbbi tudatába, illetve az ezt nehezményező szülő szankcionálása, s akár nevelési jogának az elvitatása. Tehát megvalósították azt, ami a kommunistáknak sem sikerült: bevinni a Rendszert a családba, a potenciális társadalmi ellenállás legrejtettebb sejtjébe, ahol a vacsoraasztalnál ülők kifigurázhatják és megtagadhatják az Eszmét. Hiszen ahogy Heller Ágnes és Vajda Mihály is leírták a családok felszámolásának receptjét összegző esszéjükben (Családforma és kommunizmus, Beszélő, 1970/1.), „a családban autoritatív hatalom mindenképpen létezik, ennélfogva a mai család nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni”.

A nemek eltörlésének programja tehát előbb-utóbb mindenkit húsba vágóan érint. Ezt még nagyon sokan nem tudják, de legfeljebb csak addig, amíg be nem kopogtat az otthonuk kapuján a gondolatrendőr, vagy meg nem jelenik a kislányuk öltözőjében egy ottani Elvira. Ezért inkább realista, mint optimista jövendölés, hogy az őrületnek ezt a kapuját előbb-utóbb be kell csukni (még ha másokat nyitva is hagynak nekünk).

És lehet, hogy végül nem is a szülők vagy a jobboldali konzervatívok csukják be, hanem a mostanában mind dühösebb feministák, akik joggal érzik úgy, hogy évszázados jogvédő küzdelmük eredményei mennek a kukába, csak azért, mert a nemek tagadói másképpen képzelik el a nemek egyenlőségét.

Nálunk persze némi fáziskéséssel mennek végbe a folyamatok (hacsak nem vesszük be a történetbe előhírnökként Heller Ágnest). A mi feministáink a fenyegetést még mindig a patriarchális férfiakban látják, jelentsen is az bármit. Azon a bizonyos ajtón pedig épp most nyitott egy apró rést a Veszprémi Törvényszék. Azonban hiába tűnik ez a rés kicsinek, rajta keresztül – kifordított világunkhoz méltó fizikai jelenségként – könnyen beterítheti lakóterünket a kinti sötétség. Mert ha újabb törvényszéki keresetekkel állnak elő azok, akiket oly ügyesen mozgatnak hátulról a hivatásos felforgatók (talán nem is olyan véletlen a Háttér Társaság elnevezés), akkor a jogállami kényszerpályák miatt valószínűleg még több meglepő bírói döntés láthat majd napvilágot – például az ún. transznők és a biológiai férfiak házasságkötésének (vagyis a rejtett melegházasságnak) a jogáról, hogy csak egy nem kívánt lehetőséget említsünk.

Lássuk be: nagyot hibázott a normális világ, amikor engedte, hogy egyesek az identitás szabad megválasztásának jogát, ezt az eredetileg kifejezetten jó célokat szolgáló – például az elnyomott etnikai és vallási kisebbségek számára is hasznos – szabadságjogot a megváltoztathatatlan biológiai tulajdonságokra, adottságokra is kiterjesszék. Ennek egyenes következménye lett az, hogy

a politika ma már törvényi, sőt helyenként vallásos tabuknak kijáró védelemben részesít egy olyan jelenséget, amelyre a tudomány nemrég még csak orvosi, a társadalom pedig legfeljebb vígjátéki kategóriaként tekintett.

A jó hírünk az, hogy a bicikli nem csak akkor borul fel, ha megállítják, hanem akkor is, ha túltolják.

Csepeli Kálmán

További
cikkek

Hírlevél