A Komáromi Lapok 1920. július 3-án a címlapon közölte a fiatal bencés szerzetes, Dr. Szonyogh Xav. Ferenc rövid írását. A szerző egy Nagy-Magyarország térképből indult ki, ami köré az „így volt—így lesz“ szavakat írták. A képet látva az emberek kételkedve vagy vágyakozva az kérdezték: Mikor? Egy hónappal Trianon után ez teljesen érthető, mégis Szunyogh dr. számára a Hogyan? kérdése fontosabb volt. Döbbenetes, hogy leírta a következőket: „Mert ha sokan is lesznek, akik követ dobnak rám, azért meg kell mondanom, hogy előttem a legelső nem a területi integritás, hanem a becsületbeli integritás.” A területi integritás kifejezés gyakori volt 1918 után, az ország területének teljes egységétjelentette. Szunyogh

becsületbeli integritáson a nemzet egységét értette, és vállalta azt a véleményt, hogy ez fontosabb, mint területeink védelme.

Véleményét egy német történelmi példával támasztotta alá. A Napóleontól elszenvedett katonai vereségek után Fichte egyetemi beszédei a nemzeti öntudatban való újjászületésre, egységre buzdították a fiatalokat. Szunyogh atya arra ösztönözte kortársait, hogy mutassák meg, bennünk is van erő az erkölcsi újjászületésre, s hogy meg tudunk szabadulni a széthúzás „turáni átkától”.

Könnyen párhuzamot látni az évszázadnyi távlatból jött korholó szavak és a mai helyzet között. A szlovákiai választások után a százéves buzdítás időszerű, de nem a legfontosabb üzenet. A kulcskérdés az, hogy megértjük-e a „Hogy is lesz?” jelentőségét. 1920 nyarán talán még lehetett remélni, hogy a beszűkült határok még visszakaphatják régi formájukat. Hogy ami volt, az lesz is. De akadt egy fiatal pap, aki fel merte tenni a máig megválaszolatlan kérdést: Hogy is lesz? Sőt ki merte mondta: nem a területi integritás a legfontosabb. Ezért még ma is megkövezésre számíthatna, pedig a Trianonból kivezető út éppen erre van.

Szunyogh Xav. Ferenc 1920-ban a „hogy is lesz?” kérdésre az összefogásban vélte a választ. Később, mint budapesti tanár „A szociális diák” című írásában részletesebb programot adott, amelynek célja a nemzet felemelkedése. Ebből a kis könyvecskében számos kulcsfontosságú gondolat van. A szerző szomszéd nemzeteket továbbra is ellenségnek tekintette, a magyar föld megrablóinak nevezte, ami beleillik a két világháború közötti magyar közgondolkodásba. A szomszédsági kapcsolatok gondjait mégis jegelte, a fiatalság cselekvő erőit más területek felé irányította: „Harcra buzdítlak mindnyájatokat! Küzdelemre, harcra a magyar föld és a magyar nép ellenségei ellen. Tudjátok, kik ezek az ellenségek?” Nem a trianoni nyertesekre gondolt. Azoknál pusztítóbb hatású ellenségeknek tekintette a tudatlanságot, a szegénységet, a bűnt és a betegséget.

Írása a fiatalságnak szólt. Óvta őket az elfogultságtól: „Nincs helytelenebb valami és nincs veszedelmesebb is egyúttal, mint a nemzeti önáltatás, a nemzeti elfogultság.”

Bizonyára számított rá, hogy a közmondás megvalósul, azaz ha kimondja az igazat, beverik a fejét. Mondanivalóját tehát nemzetközi példákkal támasztotta alá. A XIX. század közepén a dánok elveszítették Schleswig-Holsteint, ami értelemszerűen kiváltotta a dán irredentizmust. Ez számukra szívós munkát jelentett, nem csupán lelkesítő beszédeket. Megindult a népfőiskolai mozgalom, és a dán gazdaság megerősödése érdekében tömegével jöttek létre szövetkezetek. Az első világháború után a Kárpát-medencével ellentétben Schleswig-Holstein sorsáról népszavazás döntött, így az északi rész visszakerült Dániához. Szunyogh Xav. Ferenc a hangos hazai revansista törekvések közepette fel merte tenni a kérdést: „Vajon mit teremtett az irredentizmus minálunk a négy szobron, a zászlókon s néhány frázissá vált mondaton kívül?!”

Sajnos szinte semmit. Ma is vannak, akik nem számolnak a demográfiai tényekkel, és a történelmi igazságot akarják érvényesíteni. Eközben ellenségnek tekintik, becsmérlik szomszédainkat, azaz ha elképzeléseik megvalósulnának, a bosszúállás hulláma jönne, amitől Teleki Pál és Horthy Miklós is (részben hiába) óvott már a bécsi döntések idején is. Mára sajnos kialakult a történelmi igazságot követelők ellenpólusa is, azok, akik mindent elfelejtettek. Trianont és a határon túl élők szenvedéseit, megaláztatását egyaránt. Mit tehetünk tehát? Szunyogh Xav. Ferenc javaslata: „A nemzeti önbizalomnak a fejlesztése az első lépés, a másik pedig a történelemnek intenzív oktatása.” A valós történelemről van szó, hiszen mind az irredenták, mind a hazafiatlanok történelemszemlélete torzított.

Közel két évtizede vagyunk az Európai Unió tagjai. Belépéskor azt hittük, az unió a felelet a Hogy is lesz?-re. Reméltük, hogy megszűnnek a belső határok, hogy az emberi jogokat élvezni fogja minden ember és minden közösség az Unión belül. Nagyot fordult azóta a világ. Az Európai Unió rogyadozik. A szabad mozgást egyre gyakrabban gátolják, Erdély felé még mindig nem szűnt meg a határellenőrzés, Szerbia felvételét húzzák-halasztják. Nemzetpolitikai szempontból tehát az Unió több csalódást hozott, mint sikert. Az egyéb brüsszeli hibákat most ne is említsük.

Történt azonban más is. Régiónk országai rájöttek, hogy tetszik-nem tetszik, egy hajóban evezünk. Sorsunk tipikus közép-európai sors: két malomkő között vagyunk, ami azzal jár, hogy egymásra utaltságunkban vagy összefogunk, vagy mindannyian vesztesek leszünk.

Gazdasági érdekeinket csak együtt tudjuk megvédeni, a felénk áramló morális szennyet csak együtt tudjuk elhárítani, a migrációs nyomásnak csak együtt tudnunk ellenállni.

Lassan felfedezzük, hogy hányatott történelmünk – az elmúlt pár évszázadtól eltekintve – közös történelem. Közös büszkeség tárgya is lehetne.

Az előttünk álló időkben Babits nyomán át kell alakítanunk a gondolkodásunkat: „Áradj belénk hát, óh örök / igazság és szent szeretet! / Oldozd meg a bilincseket / amikkel törzs és vér leköt, / hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap.”

Szunyogh atya „hogyan?” kérdésére tehát nem az EU, hanem Babits a felelet. Feltéve, hogy fel tudunk nőni a feladathoz.

Surján László