Emlékezés a 2015. február 15-én mártírhalált halt, 21 keresztény szent életére.

Tudtam, hogy még mindig kívülálló vagyok. A kívül lét egyébként is viszonylag hamar kényszerű alapállásommá vált. Olyan volt ez, mintha nem sokkal a születésem után kialakult volna egy plusz testrészem. Testrész, amely mégis idegen testként hatolt belső világom törvényszerű és harmonikus rendjébe. Elválaszthatatlanul hozzám tartozott és én őhozzá. Ezt a furcsa kívüliséget, kívül érzetet olykor hatalmasabbnak is tapasztaltam önmagam eddig megismert képénél. Valami elemi nehézség prése okozta észrevétlenségben, részleges láthatatlanságban éltem. A kívül levés billogjának változó tónusú árnyékában jártam, mióta az eszemet tudtam.

Az árnyék azóta, hogy el kellett hagynom szülőföldem, csak még sötétebb és valóbb lett. Ettől kezdve egyre erősebben és gyakrabban sajdult fel bennem ez a szúró idegenség okozta seb. Vendégmunkás lettem hát én is. Mint már sokan a családomban. Eleinte azt gondoltam, hogy lassan talán ezzel is beteljesül ez a már hosszú időre visszatekintő árny-tapasztalatom. Ez a körbeszaglászó, ólálkodó idegenség már sosem hagy el? Idegen lettem én is egy távoli országban.

Most a tenger felé tartok. És talán a tengeren is túl. Valahogy kifelé ebből az idegenségből. Tudtam, hogy most még kívülálló vagyok. Bár fiatal, de a korom ellenére már hosszú ideje így volt ez. Minden eddig megélt más hosszúságnál kiterjedtebb ideje így volt ez már.

De kezdetben nem. Kezdetben nem így volt. A kezdet az valami ragyogás volt. Az, amikor még minden belül volt és én is a mindenen belül, résznek az egészben éreztem és fedeztem fel magam. Minden nap. A házunk fehér, tapasztott falán csendben felitatódó alkonyat fényében, a közeli patakok alján egy-egy megbúvó kavics csiszolt tekintetében, a gyökereikkel az őseimig elérő fák, magasba merülő, mindent összetartó, tápláló jelenlétében. A mára egyre inkább szétszóródott családom, egykor tüzet körbeülő erődjének védő ölelésében.

Erre emlékszem most, amikor az elérhető közelségbe került haláltól terhes élet adta sorstársaimmal együtt, jószágok módjára a tengerhez, mintegy a világ határához kiterelve menetelünk. Erre a kezdetre, a homokban egymás nyomaiba merítkezve, és azokból felemelkedve, ha erőltetett lépteimet az arctalan alakok diktálta tempó miatt nem is, de legalább szívem dobbanásait igazítva a nagy víz morajló ritmusához. Mit súgsz tenger testvér?

És arra is emlékszem, amikor a tengert először láttam. Azt nem tudom visszaidézni már, hogy a hangját hallottam meg előbb, vagy a megtestesült szüntelen, teremtéskék hullámzó látványa volt az, ami akkor, ott betöltött. De most ez a gyermekkori eseménytöredék is felbukkant emlékeim horizontján. És a szüleim mosolya. Amikor még a fényben táncoltam. Anyám és apám szelíd tekintetének sugarai előtt.

„Isten ajándéka.” Ezt a keresztnevet kaptam tőlük. Matthew. A társaimmal sok más mellett beszélgettünk a nevemről is az elmúlt napok sötétjében. Egymás nevét szikráztatva próbáltunk világosságot gyújtani a hónapok óta tartó rabságunk mélyén, amely a velőnkig és valónkig hatolt. Beszéltünk arról a névről ugyancsak, amit Isten ad majd talán egyszer nekünk is. Azoknak, akik tisztára mossák ruhájukat a Bárány vérében, ahogy írva van. Anyám és apám is keresztény, ahogy a mellettem várakozó társaim is. Félálmukban időnként hosszasan néztem a csuklójukra tetovált jelet. Ami valahogy itt a halálszagú valóság-jelenetek közepette jelentette magát az életet. Szemléltem őket, akik munkatársaimból egy pillanat alatt rabtársaimmá nemesedtek. Ha a munka nemesít, ahogy a közmondás szól, akkor a rabság vajon mire nevelhet?

Az én népem élete és ősi nyelvünk igen gazdag közmondásokban. Használatukat mindig a bölcsesség jelének tekintettük. Különösen sok szépítő, enyhítő mondásunk és kifejezésünk van a halállal összefüggő eseményekkel kapcsolatosan.

Beszélgettünk és hallgattunk. Volt halk ének is. Dúdolt szó. Volt olyan is, hogy egy kínzás után a fájdalom eddig ismeretlen, vad szorításában, a zárkánk padlóján eszmélve a társaim adta dallamra tértem magamhoz. Próbálták balzsamozva boronálni, zsoltárokkal egyengetni napról napra megtépett lelkünk és testünk tátongó szántásait. Vajon hull-e mag ebbe a bűn szántotta ártatlan talajba?

Társaim bűne a hitük volt. Az együtt töltött imádságban és a szenvedésben képlékennyé lett időben végül én is bűnrészes lettem. Engem is kérdeztek a hitemről. Emlékszem a kérdező fegyveres alak szemére. Arcát nem láthattam mert ugyanannak az árnyéknak a láthatóvá lett anyaga fedte azt is, mint, ami engem láthatatlanul. De a szemeit nem takarta. Emlékszem, hogy sötéten villogó világosságuk mögött a félelem vibrált. Félelmet akart ébreszteni bennem, de ő volt az, aki ereje teljének hátterében reménytelenül félt.

Akkor ott nem tudtam, hogy van-e igazán és elegendő hitem. Nem tagadtam meg azt az Istent, hanem megvallottam, aki az ő Istenük. De az enyém is kell legyen. És én az övé. Közöttük és az ő Istenük közelében a kívülállás rám vetült árnyéka éjről-éjre oszladozott, foszladozott. Közöttük egyre inkább „belülálló” és beavatott lettem. Egy az Egyek között.

Amikor még féltem a sós tenger, habjaival utánam kapkodó vizétől, emlékszem apám egyszer a nyakába vett és aztán úgy álltunk hosszan a tengerparton. Én sétálni akartam, és azt, hogy fusson velem, óriásként vigyen messze, túl a láthatáron, akár a vízen is járjon, de ő csak állt. Szorosan kapaszkodtam, hol nyakába, hol fejébe, és ő csak állt velem és éreztem tekintete arra vetődik, ahol a tenger véget ér és az ég elkezdődik. Gyerekként gyakran kérdezgettem ezt tőle: Milyen magas az ég, és hol kezdődik el? Aztán letérdelt, hogy leszállhassak nyakából. Mintha egy rövid pillanatra a könnye hullt volna, de mikor rákérdeztem, ugyanazzal az emlékeim kezdetén ragyogó mosollyal nézett rám. Azzal, amivel a világ beborított egykor. Mosolygott, de az ő szemei is elmondták az igazat. Akkor is, ha még nem érthettem. Volt egy szomorúság is a mosolya mögött. Talán a kívülállás, az otthontalanság szomorúsága volt ez.

Most én térdelek. A végső alapállásban. A társaimmal. A háromszor hetedik én magam kellett legyek közülük. Jó helyen vagyok. Pillanatokon belül egészen bent leszek. Vége a kívülállásban töltött száműzetésnek. A kezdet felé fordulunk. Mintha valami derengene a vizek felett. Mögöttünk árnyként remegnek szorongattatóink. De van mögöttük is Valaki. Nem fordulhatok hátra, de érzem, hogy van. Mintha apám lenne az. Mintha az ő szomorú mosolyának kiolthatatlan fénye vetne mindannyiunkra, rabokra és rabtartókra egyaránt árnyékot. Egy soha ki nem alvó, el nem fogyó viaszoszlop világosságából táplált, csonkig égő gyertyák vagyunk mind. A szorítás és az elfojtott remegés is fokozódik a nyakamon. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni ezt. Ha véget ér ez a mulandó szorítás, majd az enyém veszi át a helyét. Nem. Nem tagadom meg és nem engedem el szorongatóim kezét.

Már nem vagyok kívül. Nem vagyok álló. Nem vagyok egyedül. Sosem voltam. Arcomra esek. Kiegyenesedem legbelül. A föld sójából a tenger sója is leszek. Az én véremtől is tisztulnak a talajok és a nagy vizek. Csak egy szóval, a nekünk adatott egyetlen Névvel az ajkunkon, együtt indulunk. Hazamegyek.

Szilvási Zalán