Napjainkban szinte divattá lett az európaiak (értsd: fehér emberek) elítélése, illetve önkritikája a gyarmatosítás miatt. A bűntudat indokolt. A rabszolgatártás bűn, az új világ kifosztása szintén. Ha évtizedekkel később visszaköveteljük például a Vörös Hadsereg által elrabolt javakat, akkor a ma gyakran szegénységbe taszított amerikai őslakosok méltó élethez segítése is indokolt. Viszont nem feledkezhetünk meg azokról a – többnyire sajnos sikertelen – próbálkozásokról, amelyek még a hódítások korában próbálták megállítani az erkölcstelen akciókat.

Közéjük tartozik Bartolomé de Las Casas, aki meg akarta téríteni a pogány indiánokat, és meg akarta állítani az Újvilág európai meghódításának bűnös aspektusait. Hogy mi magyarok nem ismerjük őt, az földrajzi helyzetünknél fogva érthető. Nyugaton sem ápolják emlékét, ami inkább bűntudatra utal. Jean-Jacques Rousseau „nemes vademberről” szóló írásai alapján már a tizennyolcadik században többen idealizálták, szinte bálványozták az őslakosokat. A „woke” nyomán ez a tendencia szinte rögeszméssé vált.

Az Európa előtti „bennszülöttek” ilyen idealizálása elhallgatja az amerikai kontinens egyes őslakosai által a pogány isteneiknek bemutatott szisztematikus csecsemőgyilkosságokat.

A „woke” a mai Amerikában is a korhatár nélküli abortusz törvényerőre emelésével támogatja a magzatölést, szinte igazolást látnak a múlt dekadens gyakorlataiban.

A csecsemők megölése nemcsak az aztékoknál volt szokásban. Az örök ember című művében Chesterton elítélte Karthágót Baál isten imádatáért, amelyet Moloch-kal, a kánaániták istenével társított. Ennek része volt a gyermekáldozat is.

Összehasonlítva Chesterton leírását a karthágói civilizációról az aztékok civilizációjával, láthatjuk, hogy a démoni isteneknek bemutatott gyermekáldozatot mindkét helyen nem primitív barbárok gyakorolták, hanem „egy érett és csiszolt civilizáció tagjai, akik bővelkednek kifinomultságban és luxusban”. Nem a barbárság, hanem a hanyatlás vezet a halál kultúrájának démoni gyakorlataihoz.

A halálnak ebbe a kultúrájába vitték az első keresztény misszionáriusok a jó hírt. Egy olyan Isten szeretetét hirdették, aki feláldozza magát másokért, és legyőzi a démoni isteneket, akik emberáldozatot követelnek maguknak.

Ezeket az úttörő misszionáriusokat, mint például Szent Junipero Serrát, most nagyon becsmérlik azok, akik csak rosszindulatot éreznek az evangéliummal szemben. E rosszindulat ellenére az Egyház továbbra is sok misszionáriusát példaképnek tekinti, köztük Junipero Serrát, akit 2015-ben szentté avattak.

De voltak mások is, mint Bartolomé de Las Casas. Ő 1474-ben született, valószínűleg a dél-spanyolországi Sevillában. Kalandvágyó szellemében 1502-ben a nyugat-indiai Hispaniolába hajózott. A különböző expedíciókban való részvételének elismeréseként királyi földadományt kapott. Hívő katolikusként, világi katekétaként kezdte evangelizálni a bennszülött lakosságot. 1512-ben vagy 1513-ban szentelték pappá. Egyre jobban aggódott az őslakos népek sorsáért. 1514. augusztus 15-én híres prédikációt tartott, amelyben elítélte azt, ahogy európaiak bántak a karibi őslakos lakosokkal. A következő évben visszatért Spanyolországba. Szót emelt az őslakosok ügyéért. Jelentős kezdeti sikereket ért el: Francisco Jiménez de Cisneros, Toledo érseke és Spanyolország későbbi társkormányzója felkarolta ügyét.

1519 decemberében szenvedélyes beszédet mondott az őslakosok védelmében a spanyol parlament előtt Barcelonában. Ékesszólása meggyőzte V. Károly német-római császárt, aki elfogadta Las Casas tervét a „szabad indiánok városainak” alapítására. Az első ilyen új városok számára kiválasztott hely a mai Venezuela északi részén volt. Las Casas 1520-ban ismét visszatért Amerikába, hogy felügyelje ezt az úttörő új elképzelést, de kezdettől fogva nehézségekbe ütközött. A megfelelő számú földműves toborzásának kudarca, az európai telepesek ellenállása és végül maguk az indiánok támadása 1522-ben véget vetett az úttörő kalandnak.

E kudarc után Las Casas visszavonult a mélyebb, fegyelmezett imádság életébe, és 1523-ban csatlakozott a domonkos rendhez. Tolla erejével folytatta az amerikai őslakosokért folytatott kampányt. Ekkor kezdte el írni a Historia de las Indias-t, egy beszámolót mindarról, ami történt, ahogy látta vagy hallotta. Ez voltaképp nem krónika volt, hanem az események prófétai értelmezése, azok valószínű következményeinek fényében. Leleplezte az uralom, az elnyomás és az igazságtalanság bűnét.

Las Casas az őslakosokkal való bánásmódért az európai hódítók büszkeségét és kapzsiságát hibáztatta, akiket az arany és a gyors meggazdagodás vágya vezetett.

90 éves korában még két művet készített a spanyol hódításról. Két évvel később halt meg a Nuestra Señora de Atocha de Madrid domonkos kolostorában.

Bartolomé de Las Casas élete tanúsítja az evangélium erejét, amely Isten és a felebarát szeretetében nyilvánul meg. Műveiben megmutatja, hogy a büszkeségtől és az önmegvalósítás vágyától megrészegült modern európaiak ugyanolyan démoni dekadensek lehetnek, mint azok a vérszomjas kultúrák, amelyeket meghódítottak.

Nemcsak lehetnek, hanem lettek is, és nemcsak Európában, hiszen a világ közepe (még) Amerikában van.

Surján László
(Joseph Pearce tanulmánya alapján)