Nézem az idősebb Haáz Sándor – Haáz Sándor karnagy édesapja – etnográfus, grafikus akvarelljét a hálószobánk falán. Zsánerkép. Lendületesen táncoló székely ruhás párok. Életerő, öröm és a szépséges népviselet az, ami egyből szembeötlik. Igen. Töretlen erő és alkotó cselekvés jellemzi mindkettőjüket. Mint ahogy az otthon maradt székelyek, erdélyi magyarok felelősen gondolkodó és tevő prominens képviselőit és a megmaradni akarás mindennapos szürke eminenciáséit is. Az igenis voltunk, vagyunk és leszünk, értéket mentünk, megőrzünk, de létre is hozzunk hozzáállás ez.

Már a Nagyapa, Haáz Ferenc Rezső sem volt senki: festő és múzeumalapító, etnográfus. Az apa falukutató, néptáncos, Erdélybe hazatérő, a Maros Művészegyüttes tánckarának megszervezője, táncmestere, koreográfusa és kosztümtervezője, a Magyar Örökség, a Pro Cultura Hungarica és a Magyar Köztársaság Érdemrendje tiszti keresztje díjazottja, Marosvásárhely díszpolgára. A „kicsi” – alig 70 éves lesz – Sándor karnagy sem gurult messze a családi almafától. A Magyar Művészeti Akadémia tagja, régizenészként a XVI. századi erdélyi reneszánsz zene megszólaltatója, aki 1978-ban Szentegyházára kerül és lám, 1982-ben már együtt lép fel az iskola énekkara és zenekara, majd az így létrejött együttes 1983-ban felveszi a Gyermekfilharmónia nevet, hogy aztán ez a név az egész világot bejárja és dicsőséget hozzon e maroknyi népnek, el egészen a minap megkapott Prima Primissima közönségdíjig. Ma este éppen Békésen lépnek fel, hol várásuk lázában ég az egész város. Haáz Sándor kitüntetéseinek hosszú a sora, melyekből most csak a Pro Cultura Hungarica, a Julianus, a Magyar Örökség, a Magyar Kultúra Lovagja elismerést, és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést emelném ki.

Micsoda család – kiálthatunk fel jogosan. És ahogy megtettük, rögvest eszünkbe juthat a két Bolyai is akár, de – mert a szív mindig hazahúz – Háromszék, jelesül Alsócsernáton sem maradhat ki a sorból, hiszen a Haszmann család sem akármilyen példa. Pali bácsi és Ida néni megvalósult álmát, a múzeumot és a népfőiskolát (1973) a három fiú – Pál-Péter, József-István és Lajos vitte tovább, hogy aztán most az unokákon – az unoka-testvéreken, ahogy Orsolya szokta mondani – legyen a sor. Ilyenkor érzi az ember, hogy mennyire jó magyarnak lenni.

Ám most tegyünk egy kis kitérőt könnyedebb területre. Bevallom, nagyon szorítottam és szavaztam a megasztáros Tóth Abigélre is. Ő még nem tett semmi történelmit. Csak szülővárosom, Sepsiszentgyörgy szülöttje, fiatal és tehetséges. Adja Isten, hogy megtalálja boldogságát, és sose feledje, hogy Budapestről két óra sem az út hazáig, hol gyökerei vannak. Tán hazaugrom én is a hoki VB-re, hogy meghallgassam…

Pálmai Tamás