Ritka jelenség, hogy egy esszét 82 évvel megjelenése után ismét kiadjanak, pontosabban, hogy ennyivel később is érdemesnek tartsák lefordítani. Ez történt egy eredetileg 1939-ben megjelent alig 70 oldalnyi tanulmánnyal, aminek magyar fordítását a Századvég 2021-ben adta ki. „Egy keresztény társadalom eszméje” a címe. Szerzője T. S. Eliot (1888-1965) Nobel-díjas, a modern angol költészet meghatározó alakja. A 20. század híres katolikus konvertitáinak egyike. Írása nem pártprogram, nem recept a hatalom megszerzésére, hanem elvi kiállás, annak kifejtése, hogy a társadalomnak keresztény elvekre kell, illetve kellene épülnie.
A könyv annak idején Cambridge-ben elhangzott három előadás szerkesztett változata. Eliot a háború lehetőségének tudatában fogalmazta meg gondolatait, annak kitörése szerinte még világosabbá kell tegye a kereszténység és pogányság közötti ellentétet.
A magyar kiadáshoz L. Simon László írt előszót. Ebben Eliot egyéb műveiből és a róla szóló tanulmányokból is idézve fontos megállapításokat tesz a kultúráról. Eliot két komoly veszélyt látott.
Az egyik a határokon átívelő politikai egység, amely elsorvaszthatja a nemzeti kultúrákat, ezzel együtt egész Európa kultúráját. A másik veszély a keresztény hit elsorvadása, amit az európai kultúra nem élne túl.
Mindkettőben jócskán benne vagyunk.
Rátérve már magára a keresztény társadalom eszméje fogalmára, Eliot már az Előszóban leszögezi, hogy a mai (1939!) társadalom eszméje (= a semleges társadalom) a „pogány társadalom eszméjétől” csak jelentéktelen dolgokban különbözik. Persze vannak, akik szerint a britek keresztény társadalomban élnek, de ez Eliot szerint csak annyit tesz, hogy senkinek sem esik bántódása, ha magát hivatalosan kereszténynek vallja. Jó fél évszázaddal később a nyugati társadalmakra már ez sem igaz, sajnos.
A harmincas években az emberek még áltatták magukat. A keresztény szociológusokra csak Eliothoz hasonló kivételes emberek figyeltek fel, pedig a vészharang már kongott: féltek, hogy az akkori rendszer nemcsak erkölcsileg rossz, de hosszú távon használhatatlan, és katasztrófához vezet. Eliot XI. Piusz pápára is hivatkozik, aki aggodalommal beszélt arról, hogy a néptömegek nem csupán egy országban, hanem az egész civilizált világban elidegenedtek a kereszténységtől. Ez pedig roppant veszélyes helyzet, mert
az állam kereszténysége csupán visszatükröződése az általa kormányzott társadalom kereszténységének. Ezek szerint egy keresztény társadalom léte azon múlik, hogy polgárait a keresztény elvek irányítják, vagy sem. Az állam vezetőinek személyes hite alig játszik szerepet ebben.
Nem könnyű kibogarászni, hogy mit is ért Eliot keresztény társadalmon. Az esszé közepe táján mégis rábukkanunk egy meghatározásra. Olyan társadalom, amelyben az emberek természetes célja – az erényes és jó élet a világban – mindenki által elismert cél, miközben a természetfeletti cél – az üdvösség – azoké, „akiknek van szeme a látásra”.
A keresztény társadalomban egységes vallási-társadalmi magatartási kódex létezik. Ehhez pedig minden jóakaratú ember tud csatlakozni, legyen bármelyik párt híve, legyen bármilyen a valláshoz való viszonya.
Eliot lesújtó képest fest a liberalizmusról, mint a Nyugat egyik szent és sérthetetlen eszméjéről. „Azzal, hogy megsemmisíti az emberek hagyományos társadalmi szokásait, a természetes közösségi tudatot egyéni alkotóelemeire bontja, a legostobább elméleteket is eltűri, oktatással helyettesíti a nevelést (…) a liberalizmus előkészíti azt, ami önmaga egyetlen tagadása: a mesterséges, mechanikus, sőt brutális irányítást és kontrollt, amely állapot kétségbeesett menedék a liberalizmus által teremtett káosz elől.”
Az Eliot által leírt keresztény társadalom nem a szentek, hanem az egyszerű emberek társadalma, akik számára a kereszténység először közösségi és csak azután magánügy.
Ha az állam kereszténysége a polgárai kereszténységének a visszatükrözése, akkor a megvalósításának feltétele, hogy a „nyáj többsége egy akolhoz tartozzék”. Azok, akik ma kritikusan nézik a politikai elit tevékenységét, és azt a kereszténynek vélt szempontok szerint kifogásolják, célszerű a változást nem a politikai vezetésnek, hanem a közgondolkodásnak a változásától várni, sőt ennek érdekében cselekedni. Hiszen ma már a hitüket a mindennapokban megélő keresztények törpe kisebbséget alkotnak, nem véletlenül tekintünk Európára, mint missziós területre. Ez a helyzet egyébként a nem keresztények számára sem veszélytelen. Eliot ezt így fogalmazta: „Ha elveszítjük Istent (aki féltékeny Isten), végül Hitlert vagy Sztálint fogjuk imádni.”
„Ma a Sztálin- és Hitler-rezsimek már régen a történelem szemétdombjára kerültek, de az újpogányság és a kereszténység közötti konfliktus Nyugaton folytatódik. Valóban, az Eliot esszéjének megírása óta eltelt hetvenhét évben a konfliktus nagymértékben kiéleződött, és a kereszténység ismét visszavonulóban találja magát, bár ezúttal egy egészen más ellenféltől. A kommunista vagy fasiszta típusú totalitárius ideológiák … helyett a kereszténység most egy új ideológiával szembesül, amelynek átfogó etikája abban áll, amit XVI. Benedek pápa a »relativizmus diktatúrájának« nevezett. Ennek a diktatúrának az elsődleges viselkedési elvárása a »nem ítélkezés«: vagyis nem hajlandó ítélkezni mások életmódválasztása felett.” Ez Shaun Rieley véleménye, ami idén júniusban jelent meg az Immaginative Conservative-ban. Nehéz lenne vitatkozni ezzel. Russell R. Reno „A keresztény társadalom eszméjének feltámasztása” címmel írt könyvében állítja: ma ugyanaz a kérdés, mint T. S. Eliot idején: „Arra törekszünk-e, hogy a keresztény társadalom eszméjével összhangban éljünk, vagy elfogadjuk a pogány társadalom gyámságát?” A pogány társadalom ma másképp jelentkezik, más veszélyeket hordoz, mint régen. A relativizmus diktatúrája, a nem ítélkezés, alighanem a liberalizmusból nőtt ki.
Ha a szabadságomnak nincs korlátja, akkor minden szabályt elvethetek. Nem fogok alkalmazkodni semmihez és senkihez, még a házastársamhoz sem: innen a család válsága.
Az iskola, legalábbis az Egyesült Államokban erre a korlátlan szabadságra nevel, szülei ellen fordítva a gyerekeket, holott a II. világháború után úgy tervezték az új világot, hogy többek között kimondták: a gyermek nevelése a szülők joga (Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata). Elég beleolvasni a közösségi média hozzászólásaiba, hogy lássuk, a korlátlan szabadság követelése már itt van Magyarországon is. Sokak részéről mélységes felháborodás fogadta például a Covid 19 idején az alapvető járványügyi előírásokat.
Ez a korlátlan szabadság ma már a józan ésszel teljesen ellentétes irányba terelné, sőt tereli is a világot. A minden korlátot ledöntő düh elsöpri az alapvető tényeket is. A folyamat talán azzal kezdődött, hogy a férfiak és nők egyenlőségét összekeverték az egyformasággal.
Mára eljutottunk oda, hogy nem fogadják el azt sem, hogy fogantatásunk (DNS-ünk) szabja meg, hogy nőként vagy férfiként éljük az életünket.
Biológiai férfit választanak szépségkirálynőnek, biológiai férfiak nyerik (nyernék) a nők közötti sportversenyeket, s noha ezek a törekvések még nem érték el teljesen a céljukat, a nyomulásuk nyilvánvaló, és úgy tűnik, hogy a nyilvánosságot irányító sajtó mellszélességgel támogatja őket. E pogány társadalom sokkal jobban szervezettnek tűnik, mint a vele elvben ellentétes keresztény.
Az egymással szemben álló társadalmakat értékeik jellemzik. R. R. Reno professzor szerint
a keresztény társadalom öt kiemelt értéke: a gyengék védelme, a szegények felemelése, a szolidaritás előmozdítása, a kormány korlátozása és a magasabb dolgok keresése – más szóval egy olyan a társadalom víziója, amely a katolikus társadalmi tanításban gyökerezik.
Ez ellentétes a „posztmodern materializmus” bálványaival: az egészséggel, a gazdagsággal és az élvezettel. Ennek a világnak a nyertese a jó felépítésű, pocak nélküli ember, aki a leggazdagabb és a legjobb bort issza a legfényűzőbb magánrepülőgépen. E két társadalom ellentéte fontosabb, mint a pártok egymással való versengése. Kérdés persze, hogy egy konkrét választáskor látszik-e, hogy ki melyik társadalom kialakítására törekszik. Hiszen minden párt kiáll az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” alapkövetelménye mellett.
Az Antall kormány alatt megtapasztaltuk, hogy keservesen nehéz kapitalizmust építeni tőke nélkül. Hasonlóan ehhez, szinte reménytelen keresztény társadalmat kialakítani keresztények nélkül.
Így azután úgy tűnik, hogy a pogány társadalommal, amely már az objektív tények természet szabta korlátait sem tűri el, a keresztény társadalom nem tud versenyezni. Van-e remény a józan észhez való visszatérésre? Erre a már idézett Shaun Rieley szavaival felelek: „Csak a politikai rend keresztény igazságokkal való újra töltésével és transzcendens forrásaival való újbóli összekapcsolásával érhető el az a megújulás, amelyben reménykedünk.” Ez korunk keresztényeinek nyomasztó felelőssége. Képesek vagyunk rá? Készek vagyunk rá?
Surján László
