Amit évtizedeken át távoli politikai egzotikumnak tűnt, immár Kárpát-medencei valóság. A Robert Fico elleni merénylet a magyar társadalmat is megdöbbentette, a Duna túloldalán pedig fenekestül felforgatta a politikai életet.

E sorok írásakor annyit tudunk, hogy a szlovák miniszterelnök elindult a lassú felépülés útján. De még ha kedvezően is alakulnak a dolgok, hosszú időn át számolnunk kell a szlovák politika erős emberének a távollétével. Ez magyar szempontból negatív fejlemény, hiszen a tavaly ősszel visszatért Fico a kiesett lengyel szövetségest látszott pótolni. A nemzetközi kérdésekben különutas politikát járó Magyarország számára – bár a keleti nyitásnak köszönhetően a legnagyobb eurázsiai nagyhatalmakkal ápolunk szívélyes viszonyt – az uniós magány hosszú távon tarthatatlan, viszont

már egyetlen európai társ is elegendő lehet ahhoz, hogy érdekérvényesítésre alkalmas országblokkot képezzünk az EU-n belül.

Mert mint tudjuk, a politikában, akárcsak egy zenekarban, a részek együtt többet érnek, mint azok matematikai összege külön.

Nem ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy kritikai elemzés alá vegyük Robert Fico eddigi politikai munkásságát, azt azonban leszögezhetjük, hogy az a szlovák szuverenitáspolitika, amely a kilencvenes és kétezres években még egyet jelentett a nettó magyarellenességgel – ez a történelmi Magyarországgal szembeni komplexusok, a jelenkori Magyarországtól való félelmek, és a felvidéki magyarsággal szembeni elnyomó politika keverékét jelentette –, s amelynek egy időben Fico a legismertebb reprezentánsa volt, mára irányt váltott, s egyértelműen EU-kritikus, antiglobalista jelleget öltött.

A hungarofób közelmúltból itt maradt jogszabályok (nyelvtörvény, állampolgársági törvény stb.) ugyan változatlanul érvényesek, a paragrafusok végrehajtásáról azonban már nemigen hallani híreket.

Budapest-ellenes politikai kirohanások egyébként nem sokkal a Fico győzelmét hozó 2023-as választás előtt is elhangzottak Pozsonyban, ezek azonban már nem nacionalista, hanem magukat liberálisként definiáló politikusokhoz kapcsolódnak.

Azt a tavaly őszi választások elteltével sem állíthatjuk, hogy teljes volna a hasonlóság a magyar és a szlovák külpolitikai prioritások, illetve stílus között (mint ahogy a varsói PiS-kormánnyal összevetve is jelentősek voltak a különbségek), de az Ukrajnával és az EU-n belüli szuverenitással kapcsolatos nézetazonosságok, valamint

a nyugati politika és a globális média támadásai együtt elegendőek voltak ahhoz, hogy szövetségi érdekkapcsolatba tereljék a két országot.

A magányosnak mondott merénylő tehát nem csak Robert Ficóba, hanem a reményteljesen alakuló, s egyértelműen a két kormányfő személyes jó viszonyán alapuló magyar–szlovák kapcsolatrendszerbe is golyót küldött, noha a lövés egyik esetben sem halálos. Amit mindenki tudni szeretne, hogy a történtek mennyire változtatják majd meg az új szlovák külpolitikát. A kérdés azonban valójában így helyes: vajon a politikai gépezet akkor is képes-e továbbvinni a szuverenista agendát, ha az állam vezetője ideiglenesen nem képes ellátni a feladatát?

Miközben ugyanis Európa-szerte egyre több biorobotra emlékeztető, egyéniség nélküli, ugyanazt a hárommondatos mantrát fújó politikus bukkan fel a kormányfői posztokon, Magyarország és Szlovákia még azon országok közé tartozik, amelyet karizmatikus, saját mondandóval rendelkező vezetők irányítanak.

Fico helyét – politikai értelemben mindenképp – elsőszámú pártbéli szövetségese, Robert Kalinák veszi át. Ez a tény már önmagában is a folytonosság egyfajta üzenete. Továbbá számíthatunk arra is, hogy Fico hiánya – az együttérzés tömegjelensége folytán – épphogy megerősíti belföldön politikájának a támogatottságát. A fő sarokpontokat illetően tehát nem valószínű, hogy lényegi változásokra kell számítanunk, legalábbis egy pozsonyi félfordulat illogikus fejlemény lenne. Az a társadalmi csoport viszont, amely számára Kalinák problémás választásnak tűnhet, nem más, mint a felvidéki magyarság. Ellentétben az átlagos anyaországi magyarral, akinek ez a név jelenleg nem mond semmit, felvidéki nemzettársaink nagyon is jól emlékeznek még arra a sötét szerepre, amit Kalinák annak idején Fico belügyminisztereként a Malina Hedvig-ügyben játszott.

Ezek a múltbéli szempontok persze aligha befolyásolják majd a pragmatikus, szövetségkereső, geopolitikai prioritásokban gondolkodó orbáni külpolitikát, s ha esetleg maga Robert Kalinák lenne majd az, aki kormányfőként végül néhány gesztusértékű engedménnyel – ahogy arról korábban már felröppentek kósza hírek – javítaná a felvidéki magyarok jelenlegi törvényi helyzetét, vélhetően az amúgy teljesen jogos negatív ellenérzések is tompulnának.

De ennyire azért még ne szaladjunk előre! Jelenleg ugyanis olyan kezdeményezések vannak terítéken a Fico elleni merénylet kapcsán Pozsonyban és Budapesten egyaránt, mint az uszító internetes kommentek tilthatósága és büntethetősége. Ha ugyanis nem valamilyen politikai megbízás áll a Nyitrabányán történtek hátterében, akkor a politikai fanatizmus legszélsőségesebb megnyilvánulásával van dolgunk, ami a hírelemzők szerint egyértelműen a médiában, azon belül pedig elsősorban az online térben zajló, fékek és ellensúlyok nélküli politikai gyűlölködés következménye.

S mintha csak igazolni akarták volna ezt a magyarázatot, tömegesen jelentek meg a hazai kommentfelületeken is az olyan hozzászólások, amelyek szerzői egyrészt a legnagyobb elismeréssel szólnak a baloldali lévai költő tettéről, másrészt az efféle „megoldások” magyarországi importját sürgetik. A szlovák rendőrség már bejelentette, hogy a törvény erejével fog eljárni a merénylet éltetőivel szemben, nálunk pedig a kormánypárt részéről Kocsis Máté közölte, hogy jogszabályi szigorítással kívánják elejét venni az ilyen megnyilvánulásoknak.

A feladat azonban többszörösen is bonyolult. Az internet egyrészt az információ- és véleménycsere olyan gigantikus agorája, amely már most történelmi érdemeket szerzett a nagy médiavállalatok véleménymonopóliumának a meggyengítésében, másrészt viszont az említett uszítók óriási mértékben rombolják a közhangulatot és érintkezési kultúránkat, hogy egyéb káros hatásokat ne említsünk.

Úgy kell tehát kiemelni az önjelölt gyűlöletprófétákat, hogy közben az internet említett jótékony társadalmi funkciója se sérüljön.

A másik kihívás, hogy a hozzászólások többsége nem a néhány ezres olvasottságú politikai hírportálokon, hanem az emberek milliárdjait elérő és szellemi pórázon tartó, a magyar társadalom nagy részét is lefedő szociális platformokon keletkezik. Kérdés, hogy ha állami eszközökkel már eddig is lehetetlennek tűnt a közösségi médiaóriások ideológiai alapú cenzúrájának, letiltásainak, eltörlési igyekezeteinek a megállítása, akkor hogyan lehet majd kikényszeríteni részükről a tartalmi és stilisztikai alapú korlátozást?

Megannyi különböző geopolitikai, bilaterális, kisebbségügyi és jogi természetű kérdés, egyetlen sokkoló eseményhez kapcsolódva – s hol vagyunk akkor még azoktól, amelyeket a legsürgetőbb válaszok megismerése után teszünk majd fel a Duna mindkét oldalán.

Alighanem folytatása következik.

Kovács Erik