Cikkünk első részében az extrém magas gyermekvállalást kitüntetéssel és magas pénzösszeggel jutalmazó orosz kezdeményezés volt a téma. Ezúttal a háromgyermekes modellt támogató Kína új családpolitikájáról írunk. Mint említettük, a két szuperhatalom szinte egy időben jelentette be a maga népesedéspolitikai újításait.

Következmények és korrekciók

Oroszországtól eltérően Kínában a gyermekvállalási kedv jelenlegi alakulása jelentős részben a mesterséges állami beavatkozás eredménye. (Azért csak jelentős részben, mert a termékenységi ráta csökkenése, mint még kitérünk rá, már az egykepolitika bevezetése előtt megkezdődött.) Közös ugyanakkor a két szuperhatalom esetében az, hogy az utóbbi évtizedekben egyaránt a gyermekvállalási attitűdökre vezethető vissza a termékenység elégtelen, reprodukciós értékhatár alatti szintje.

A népszaporulat-csökkentés szükségessége a hetvenes években merült fel a Kínai Kommunista Párt részéről. A higiénia és a közegészségügy javulása, az éhínségek megszűnése ugyanis növelte a gyermekszületések számát, aminek következtében megjelent a túlnépesedéstől – konkrétan az életszínvonal-eséstől, a túlterhelt oktatástól, valamint a természeti erőforrások károsításától – való félelem. Peking 1980-ban léptette életbe a restriktív népesedéspolitikát, a gyermeklétszám családonkénti maximalizálása azonban nem volt általános érvényű: számos vidéki térségben vállalhattak a szülők egynél több gyermeket, és az etnikai kisebbségek sem estek a törvény hatálya alá.

Kínában a termékenységi ráta csökkenése, mint említettük, már jóval az egykepolitika bevezetése előtt megkezdődött. A teljes termékenységi arányszám – előzetes növekedést követően – a hatvanas évek közepén tetőzött, méghozzá igen magas értéken (6,4), amit gyors csökkenés követett. 1980-ban ez az érték már csak 2,6 volt, a reprodukciós határértéket viszont csupán egy évtizeddel később érte el. A termékenység aztán a kilencvenes évek közepétől egészen napjainkig beállt egy teljesen egyenletes, 1,6–1,7 közötti szintre. Ezek az értékek visszaigazolják a kínai egykepolitika fent említett szelektív jellegét, hiszen annak általános érvényesítése esetén 1 körül mozgott volna. Figyelemre méltó továbbá, hogy ezek az értékek lényegesen magasabbak a legfejlettebb, ám a gyermekvállalást nem korlátozó távol-keleti országokénál (Japán, Dél-Korea). Ez a relatíve alacsony, ám évtizedeken át kiegyensúlyozott kínai termékenységi ráta csak az utolsó két évben zuhant le jelentős mértékben (1,3–1,2), valószínűleg a koronavírus-járványhoz kapcsolódó általános bizonytalanság eredményeként, ahogy ezt számos más országban is tapasztalhattuk.

Az egykepolitika tehát nem csak a népességet tartotta az akkor nemkívánatosnak tartott másfélmilliárdos létszám alatt, hanem a termékenységet is tartósan a reprodukciós szint alá vitte. Az államvezetés azonban 1980-ban még nem kalkulálhatott a gyermekvállalási hajlandóság későbbi esésének, mint globális jelenségnek a begyűrűzésével, vagyis azzal, hogy a szülőképes korú népesség már kényszerítő politika híján sem akar elegendő számú utódot vállalni. (A felmérések alapján a fiatal kínai párok főleg a gyermeknevelési és megélhetési költségekkel magyarázzák a gyermekvállalással kapcsolatos aggályaikat, ez a megközelítésmód azonban korántsem csak ázsiai jelenség.) Az előrejelzések szerint az 1,4 milliárdos lakosság létszáma mostanában tetőzik majd (a termékenység trendszerű csökkenését csak később követi a létszámesés), míg 2050-re 1,25 millióra, 2100-ra pedig 600 millióra csökken.

A létszámmutatók alakulásánál is komolyabb problémát jelentenek azonban a társadalom összetételét érintő következmények, mindenekelőtt az elöregedés, amelynek legismertebb velejárója a munkaképesek arányának csökkenése, valamint a 4-2-1 néven ismert jelenség, amely a nagyszülők és leszármazottaik létszámára, vagyis a családok generációnkénti megfeleződésére utal. Mivel Kínában az idős családtagok eltartása hagyományosan a leszármazottak feladata, egy átlagos fiatalnak ma négy nagyszülőről, adott esetben pedig akár hat felmenőről is gondoskodnia kell, ami folyamatos túlmunkát, vagy az idősek kényszerű elhanyagolását eredményezi, nem beszélve arról, hogy a falvakból távoli városokba költözött fiatalok részéről a fizikai kapcsolattartás lehetősége is megszűnik.

Az egykepolitika másik lényeges, szintén demográfiai vonatkozású következményét a nemek arányának felborulása jelentette. A kínai társadalomban hagyományosan a fiúgyermekeket preferálják, leány elsőszülött esetén pedig a szülőknek már nem volt több lehetőségük a „kompenzációra”, így a várandós nők – az ultrahangos előrejelzések ismeretében – tömegesen vetették el a lánymagzataikat. Becslések szerint az így elvégzett abortuszok következményeként ma 35 millióval több fiatal férfi él Kínában, mint nő, ami értelemszerűen ugyanennyi egyedülállót is jelent, komoly piacot biztosítva például a prostitúciónak.

Érthető tehát, hogy a népesedési előrejelzések és a járulékos társadalmi következmények ismeretében Peking végül az egykepolitika fokozatos kivezetése mellett döntött. Az államvezetés – azzal, hogy időközben betiltotta a magzat nemének felfedését a leendő szülők számára – már korábban is igyekezett megakadályozni a nemi preferenciák alapján elvégeztetett abortuszokat. Az enyhítési politika következő lépéseként lehetővé tették a második gyermek vállalását azoknak, ahol mindkét szülő, majd a két szülő valamelyike egyke volt, ami egyúttal a 4-2-1 probléma feloldását is célozta. 2015-ben aztán általánosságban is eltörölték az „egy család, egy gyermek” elvét, 2021 óta pedig már három gyermeket is engedélyeznek a szülőknek. A folyamat felgyorsításában vélhetően az utolsó két esztendő aggasztóan alacsony születési számai is közrejátszottak.

A gyermekszám-korlátozások feloldása csak az egyike a termékenységjavító intézkedéseknek. Tavaly a hatóságok már hosszabb szülési szabadságot adtak a gyermekes családok számára, sőt a harmadik gyermek születése után járó többletpénzt is bevezették. A legutóbbi hírek szerint az állam immár lakhatási, oktatási, biztosítási és adózási kedvezményekkel kívánja ösztönözni a gyermekvállalást, miközben helyi kormányzatokat a gyermekgondozási szolgáltatások javítására és családbarát munkahelyek kialakítására biztatják. Kiemelt szerepet játszik a termékenységjavító intézkedések lebonyolításában a Kínai Családtervező Szövetség, amelyet éppen 1980-ban, az egykepolitika indulásakor hozott létre a Kínai Kommunista Párt. A szövetségnek a jövőben a hagyományos értékek népszerűsítése, a gyermekvállalási kedv ösztönzése, valamint az abortuszok számának csökkentése lesz a feladata. Utóbbi esetben, mint mondják, nem a terhesség-megszakítás teljes betiltása, hanem a női termékenység javítása a cél, ugyanis a többszöri abortusz a nő terméketlenségéhez vezethet.

Oldani a magányunkat

Cikkünk előző részében már feltettük a kérdést, hogy a kínai és orosz családtámogatási döntések vajon milyen tanulságokat hordozhatnak az 1981 óta fogyatkozó Magyarország számára. Mindenekelőtt látnunk kell, hogy GDP-arányosan a hazai családpolitikai kiadások világszinten is a legmagasabbak közé tartoznak, vagyis a szándékok tekintetében már aligha van okunk tanulni bárkitől – legfeljebb a máshol bevált, de itthon még nem alkalmazott módszerek (esetleges) átvételében, illetve új, innovatív családtámogatási megoldások alkalmazásában adódhat még lehetőség a fejlődésre.

Ugyanakkor a hazai jobboldali hírportálok kommentszekcióiban egyértelműen pozitív fogadtatásra talált Kína szigorúbb abortuszpolitikája, még akkor is, ha e mögött, mint említettük, népesedéspolitikai és nem etikai megfontolások állnak. Ugyanakkor a távol-keleti óriás családpolitikájának épp ez az az eleme, amely biztosan nem gyakorol majd hatást az itteni helyzetre. A globálisan igen jól szervezett abortuszünneplő hálózatok, a hazai és nyugati mainstream média rendkívül agresszív életellenes elkötelezettsége, valamint magyar társadalom tiltásellenessége (vagyis közvetett abortuszpártisága) miatt a Fidesz-kormány aligha bolygatja majd meg ezt a kényes, balliberális részről árgus szemmel követett témát. S ha a karnyújtásnyira lévő Lengyelország nem jelent pozitív példát hazánk számára, aligha várható, hogy a távoli Kínára hivatkozva történjen bármilyen elmozdulás.

Ha van mégis valamilyen tanulság, amit Kína új keletű családpolitikája láttán levonhatunk, akkor az a következő három dolog lehet.

1. Bár a világban zajló diskurzusokat a hatvanas évek óta áthatja a túlnépesedés, a „population bomb” miatti félelem, a valóságban mindinkább előtérbe kerülnek majd az ezzel ellentétes előjelű folyamatokra, különösen az elöregedésre adott reflexiók.
2. Az emberi természet alapjait érintő társadalommérnöki projekteknek mindig lehetnek olyan váratlan mellékhatásai, amelyek végül teljes újratervezésre késztetik az ötletgazdákat, különösen a demográfia területén.
3. Magyarország, amelynek családpolitikai erőfeszítéseit néhány éve még oly gyanakodva figyelték a nyugati világban, e téren (is) egyre kevésbé magányos.

A harmadik pontban leírtak kapcsán látnunk kell azt is, hogy bár más EU-tagállamokban (pl. Franciaország, Svédország) szintén léteznek nagyvonalú, esetenként kifejezetten kreatív és problémaorientált megoldásokkal operáló családtámogatási formák, a családpolitikai célokat ma már mind jobban átszövik az LMBTQ-szempontok. A nyugaton konzervatív mumusként bemutatott Magyarországnak kifejezetten kedvező, ha a jó értelemben vett családpolitika nemzetközi, sőt nagyhatalmi megerősítést kap.

Csepeli Kálmán