Ferenc pápánk viharai

A 2013. február 11-én az egész világot megdöbbentette, hogy XVI. Benedek lemond péteri szolgálatáról. Az első meglepődés után elindultak a találgatások: mi van hátterében. A lemondásra nem utalt semmilyen előzmény. Sokan csak ürügynek tekintették a pápa hivatkozását megromlott egészségére – szárnyra kaptak a különböző mendemondák: lemondatták, megzsarolták, szabadkőműves összeesküvés tüntette el az útból. Amikor az emberek valamit nem értenek, könnyen felfogható magyarázatot keresnek. Szent II. János Pál az egész világ szemeláttára élte végig testi egészségének  fokozatos romlását, mialatt természetszerűleg a kúria vezető egyéniségei vették át az irányítást. Joggal tételezhetjük fel, hogy ezt Benedek pápa nem akarta, hiszen az ún. Vati-leaks botrány 2012-ben a nagyközönségnek is feltárta a Vatikánon belül áldatlan viszonyokat, a korrupciós és a legkülönfélébb szennyes ügyeket. Logikus, hogy a pápa – a felszámolásukra nem lévén már ereje, – a várható az átmeneti állapotban nem akarta ilyen kezekbe adni az egyház irányítását. Ez persze puszta okoskodás, az azonban tény, hogy az új pápa első nagy konfliktusa a Kúriával történt.

A Ferenc név is üzenet: „Nagyon szeretnék egy szegény egyházat a szegényekért”. Megválasztásával valami megváltozott. Egyszerű fehér reverendában lépett ki a Szent Péter bazilika loggiájára. Hétköznapi módon köszöntötte a híveket: „Buona sera, Jó estét!” Az apostoli áldás előtt arra kérte az összegyűlt tömeget, hogy imádkozzanak érte. Nem a pápai palotába költözött be, hanem a Vatikán vendégházba. Nemrégiben ezt azzal magyarázta, hogy elődei szentek voltak, ő pedig nem szent. Napi szentmiséjét nem egyedül celebrálja, hanem ott, a Szent Márta ház kápolnájában misézik, és minden nap rövid homíliát  mond.

Már ekkor megszólaltak a kritikusok: „egy pápának nem illik így viselkednie”. Első apostoli buzdítása, az Evangélium öröme, meghirdette az Egyház reformját. A cél az egyház missziós átalakítása, kilépni a saját kényelmünkből, és eljutni az összes perifériára, keresni a távollévőket, meghívni a kirekesztetteket, felajánlani Isten gyengéd szeretetét, irgalmasságát, hogy a megőrző lelkipásztorkodástól eljussunk a missziós lelkipásztorkodásig. Ez elsősorban saját megtérésünket kívánja. Hogy miben áll ez a megtérés, azt elődjére hivatkozva mondja ki: „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem egy találkozás egy személlyel”, Jézussal.

Ferenc pápának nincsenek illúziói. Keményen ostorozza a „lelkipásztori öltözetű, elvilágiasodott egyházat”, tudva, hogy lesznek, akik „megbántódnak szavain”. Megemlíti a lelkipásztorok kísértéseit: „ragaszkodás a pihenéshez, a gazdasági biztonsághoz, a hatalom tereihez, az emberi dicsőséghez, a szabadidőhöz”. A „lelkipásztori lustaság” következtében kialakul egy „temetői lelkiállapot, amely múzeumi múmiákká formálja a keresztényeket”. Egyes lelkipásztorok a liturgikus szolgálatok szépségével hivalkodnak, mások viszont „elvesznek a túlzott társasági életben, vacsorákkal, fogadásokkal, ismét mások menedzserekké válnak”. Kísért a hiúság: akadnak papok, akik „inkább egy vereséget szenvedett hadsereg fővezérei, mintsem egy tovább harcoló zászlóalj egyszerű katonái”. A pápa tisztességtelennek nevezi a készületlen prédikátorokat, és óv a hívők számára érthetetlenül teológiai fejtegetésektől, amitől mindenki szenved: „az egyik attól, hogy meg kell hallgatnia, a másik attól, hogy el kell mondania”. Az egyház közvetítse az irgalmasság örömhírét. Nem jó, ha a pap többet beszél a törvényről, mint a kegyelemről. „A gyóntatószék nem lehet kínzókamra”. Gyakran „úgy viselkedünk, mintha a kegyelem ellenőrei, és nem segítői volnánk”.

A pápa realista, nem vár gyors áttörést: „Félek, hogy e szavak is csupán néhány kommentár tárgyát képezik majd, valódi gyakorlati következmények nélkül”. A program megvalósulásához a Kúria hatékony munkájára van szükség. Kérdés, hogy alkalmas-e rá.

A Vati-leaks nyomán számos árnyék vetült a vatikáni kúriára:  sorra jelentek meg botrányt szimatoló „leleplezések” a vatikáni bank törvénytelen működéséről, tisztségviselők, köztük magas rangú főpapok erkölcstelen életmódjáról, korrupcióról, maffiákról. A pápa elrendelte a vatikáni pénzügyek átláthatóvá tételét, és több személyi változást is végrehajtott a visszaélések felszámolására.

Szokás, hogy karácsony táján a pápa fogadja a kúria tagjait. Ekkor udvarias frázisok helyett kimondta a visszásságokat. Beszélt a kúria „betegségeiről”: az értelmi és spirituális megkövesedés, „ügyirat gépezetté válás”, spirituális Alzheimer kór. Felsorolta a gyógyszereket: Missziós és pasztorális lelkület, lelkiség és tiszta emberség, józanság és kedvesség, szeretet és igazság, tisztelet és alázat, szorgalom és figyelmesség, elszámoltathatóság és megbízhatóság. Az irgalmasság szentévére utalva figyelmeztetett: „Semmit sem használ, hogy kinyitjuk az összes katedrális összes szentkapuját szerte a világon, ha a szívünk elzárkózik a szeretettől, a kezünk az adakozástól, az otthonaink a vendégszeretettől, a templomaink az emberek befogadásától”.

A pápa sürgette a személyes megtérést, a kúria egyszerűsítését és karcsúsítását, a nők és a világiak bevonását. Le kell győzni az összeesküvések vagy klikkek eltévelyedését. Akadnak, akik visszaélnek a bizalommal, akiket megront a nagyravágyás vagy az önteltség, és „amikor tapintatosan eltávolítjuk őket, a nem tájékozott pápa mártírjainak állítják be magukat”. Beszélt a kiskorúaknak klerikusok és szerzetesek által okozott szenvedéséről, a hatalommal és a lelkiismerettel való visszaélésekről, a szexuális botrányokról. Szent Ágostonra  hivatkozva hozzá tette, hogy a konkoly felér a püspöki székekig is. Bocsánatot kért a botrányok miatt, és kérte, hogy imádkozzanak ezek okozóiért.

Utalt arra, hogy a világhelyzet gyökeresen megváltozott. „A keresztény birodalom nem létezik többé!” A hit, főleg Európában, már nem természetes tényezője a társadalom életének, nem határozza meg többé a kultúrát. Az egyháznak nemcsak a szociális kérdéssel és a migrációval kell foglalkoznia, hanem mindazokkal a testvéreinkkel, akiket a globalizált világ kizárt magából. Tanúságot kell tennie arról, hogy Isten számára senki sem „idegen”. Idézte Martini bíboros szavait: „Az egyház két évszázaddal le van maradva a kortól. Miért  nem rázzuk fel? Félünk tőle?”

Nyilvánvaló, hogy a pápa és a kúria közötti konfliktus felkeltette a sajtó érdeklődését. Ezek a lépések akár elismerést is hozhattak volna neki, de az un. fősodratú médiának nem ez volt az érdeke. Ferenc pápa már pápasága kezdetén szinte hadat üzent a nagy vagyonok tulajdonosainak, amikor kimondta: ez a gazdaság öl. Sokszor és sokféle formában mondott ítéletet. Az emberi testvériségről szóló, és Ahmad et-Tajjeb főimámmal jegyzett nyilatkozatban például ez áll: az igazságtalanság és a természeti erőforrások méltányos elosztásának hiánya – amely erőforrások csak egy gazdag kisebbség előnyeit szolgálják, a föld népei többségének kárára – hatalmas számú beteget, rászorulót és halottat eredményezett. Nem csoda, hogy a média hangja ellenséges, felerősíti a pápát ért kritikákat és megteremti azt a légkört, amelyben egyesek komolyan felteszik a kérdést, hogy Ferenc pápa szent vagy eretnek? Az egyház zsinati szellemű megújítója vagy veszedelmes elhajló? Reformer vagy forradalmár? Ilyen és ennél is durvább kijelentések röpködnek a médiában és terjednek a közösségi oldalakon.

Így az Amoris laeticia egész vihart váltott ki az elváltak helyzetével kapcsolatban. A pápa ugyanis azt írta, hogy „Lehetséges, hogy valaki az objektív bűn helyzetében Isten kegyelmében élhet, szerethet és növekedhet is a kegyelem és a szeretet életében, megkapva ehhez az egyház segítségét”. Egy lábjegyzet ezt így konkretizálja: „Bizonyos esetekben ez a szentségek jelentette segítséget is magában foglalhatja. Ezért emlékeztetem a papokat, hogy a gyóntatószék nem lehet kínzókamra, hanem az Úr irgalmassága helyének kell lennie.” Ezt a sajtó úgy tálalta, a pápa megengedi a válást. De erről nincs szó. „Nem szabad elvárni a szinódustól vagy ettől a buzdítástól új, minden esetben alkalmazható kánonjogi természetű általános szabályozást. Csakis az egyes esetek személyes és lelkipásztori megkülönböztetésére buzdító új bátorítás lehetséges.” A pápát bíráló ellentábor leglátványosabb megnyilvánulása négy bíboros levele volt 2016-ban, az Amoris laetitia nyomán. Velük szemben Christoph Schönborn bécsi bíboros-érsek bebizonyította, hogy a pápa semmiben sem tért el a hagyományos egyházi tanítástól.

A pánamazóniai rendkívüli szinódus kapcsán is kirobbant egy vita. Több mint kétharmados többséggel megszavazták, hogy az őslakosok lelkipásztori ellátása érdekében fontolóra kell venni egyrészt kipróbált és erényes, hitükben elmélyült [nős?] férfiak pappá szentelését, másrészt a női diakonátus bevezetését. A sajtó megint nagy vihart kavart, amivel a konzervatívokat ismét a pápa ellen fordította. Végül pápa nem foglalkozott a nős papok kérdésével, a női diakonisszák kérdését pedig egy kibővített teológiai bizottságra bízza tanulmányozás céljából. A végén csak kiderült, hogy a hegyek vajúdásából még egérke sem született.

Kisebb súlyú, de heves támadások érték a pápát, amikor szűkítette a tridenti előírások szerinti latin misézés lehetőségét. Nem a nyelvről van szó, hanem arról, hogy a II. Vatikáni zsinat előtti formákhoz ragaszkodók magát a zsinatot is támadják sokszor, ami nyilván ellentétes a katolikus hittel.

Nagyobb vita van a homoszexualitás és a homoszexuálisok megítélésében. Az Egyház elítéli a homoszexuális cselekedeteket, de nem fordul el a homoszexuális hajlamú emberektől. A napjainkban nagyon hangos LMBTQ mozgalmak ennyivel nem elégednek meg, és azt követelik, hogy az Egyház változtassa meg a homoszexualitás megítélését, ami nyilván nem lehetséges. Az ezen a téren merev álláspontot elfoglaló katolikusok elítélik, hogy a pápa már bíborosként sem tiltakozott az egynemű párok bejegyzett élettársi kapcsolata ellen, mert ezt (majd) egyenértékűnek tekintik a házassággal. Pedig erről nincs szó, sőt a pápa még e pároknak a megáldását is tiltja, míg a másik oldal e tiltás ellenére helyenként nagy molinókon hirdeti, hogy „Áldást mindenkinek”, és szivárványosra festik a templomok lépcsőit. E téren tehát a pápa két tűz között van. A homoszexuálisoknak is joguk van a családra, arra utal, hogy gyerekedet, testvéredet nem szabad kiközösítened ilyen esetben sem.

Szinte a fordított a helyzet a migráció kérdésében. Amikor a pápa rámutat, hogy a menekülteken segíteni alapvető felebaráti kötelezettség, amikor tiltakozik a tengerbe fulladó embertársaink halála miatt, akkor a migráció politikai hívei azonnal zászlóra tűzik a szavait, és politikai ellenfeleiket a pápára hivatkozva vádolják embertelenséggel, szívtelenséggel. Ennek érdekében meghamisítják a pápa szavait. A pápa nem a kritikátlan befogadást szorgalmazza, hanem XVI. Benedek pápával úgy gondolja, hogy „a kivándorlás joga előtt meg kell erősítenünk a jogot a nem kivándorláshoz, azaz annak a szabad döntési lehetőségét, hogy valaki saját országában maradhasson.” A migráció a pápa szerint a világ jövőjének egyik alapvető eleme lesz, hiszen ha a Föld javai néhány országban koncentrálódnak, akkor azok, akik ebből kimaradtak, érthetően az egyre gazdagodó országokba törekszenek. Ám a kormányoknak a pápa szerint tekintettel kell lenniük polgáraik biztonságára és országuk integráló képességére. A migránsoknak pedig el kell fogadniuk a befogadó ország törvényeit. Ezeket a mondatokat nem idézi a baloldali média, mert politikai törekvéseiknek nem felel meg. A magyarországi kormánypárti sajtó sem figyelt a részletekre. A pápa félreértelmezett szavait élesen támadta, holott a magyar kormány és a pápa véleménye lényegében egybeesik. A pápa szerint Európának megvannak arra az eszközei, hogy „megtalálja a helyes egyensúlyt saját polgárainak védelme és a migránsok befogadásának és támogatásának kettős erkölcsi kötelezettsége között”. A magyar püspököknek a következőket mondta: „Az iszlamizálódás valóban nagyon, nagyon súlyos veszélyt jelent egész Európára. Az kétségtelen, hogy erre nagyon oda kell figyelni. Ezzel párhuzamosan nehéz megmondani, hogy melyik tényező hat jobban, egyik a másikára, a kereszténytelenedés jelensége ugyanilyen óriási veszélyt jelent. Mit tehetünk? Erre az egyik legfontosabb törekvés – sok-sok más tényező mellett –, hogy Európa és benne a nemzetek önmagukra találjanak. Az identitásukat újra megtalálják és képviseljék.

Manapság már nem kell kiforgatni a pápa szavait, elég, ha a riporter kiszopja a kisujjából.

Először XXIII. Jánost nevezték a világ plébánosának. Személyi titkára szerint Ferenc pápára is illik ez a kifejezés. Minden nap prédikál a Márta házban. Vasárnaponta beszél az Úrangyala után, szerdánként tanít a kihallgatáson. Twitter üzeneteket küld. Apostoli buzdításokat, enciklikákat ír. Mindez egy irányba mutat: Találkozz személyesen Istennel és bízzad rá magad. Kell ennél több? 

Surján László

Történt 2018-ban, azaz négy éve, hogy a La Reppublica éppen nagycsütörtökön az írta, hogy a pápa szerint nincs pokol. Persze ez a hír futótűzként szalad végig a világon. Mi történt? Semmi más, minthogy Eugenio Scalfari, az újság alapító főszerkesztője, ismert ateista, olyan szavakat adott a pápa szájába, amiket ő soha nem mondott. A Vatikán azonnal kiadta a cáfolatot.

Jól mutatja a pápaellenes hangulatot, hogy elkészült egy mém, angolul hazudva, hogy a pápa szerint nincs is pokol, s ezt most, ennyi idő után – és a cáfolatot semmibe véve  a Twitteren elkezdték terjeszteni. Hazudnak reggel, délben és este. Ilyen a nyugati világ és ide dörgölőzik, innen tanul a mi ellenzékünk. A hozzászólásokból látszik, hogy sokan elhiszik a hazugságot. Vajon ők, akik most megbotránkoznak a pápa állítólagos szavain, valóban hiszik, hogy van túlvilág és van pokol is a gonoszak számára, ide értve a hazudozókat is?

További
cikkek

Hírlevél