Nagy sikert aratott a XX. Békési Kalendárium átadása, ahová köszöntő levelet írtam, mert Sepsiszentgyörgyön voltam Bandi bátyám 85. szülinapján, amely ugyancsak szívmelengetően zajlott le. Utóbbi kicsit a másnapi romániai parlamenti választások árnyékában, ahol bizony valóban az ottani magyar lét jövője volt a tét. Ám ez az esemény is jól sikerült a mi szempontunkból, de nem felhőtlenül. A politika egén összecsomósodott pára egy részét az egyharmadnál több, szélsőségekre leadott szavazatok szülték. Ám ennek is megvan a magyarázata, ha a külföldön leadott szavazatokat nézzük, ahol ezek a formációk taroltak. Vajon a több millió külföldre kényszerült lett hirtelen ultranacionalista? Vagy a romániai „tiktokozó” fiatalok lettek azzá? Nyilvánvalóan nem. Ezek a voksok egyértelműen a mai hatalmat képviselők elleni proteszt szavazatok. Hiszen, ha otthon meg lehetne élni az aktív korúaknak, ha volna hazai perspektíva a fiataloknak, senki sem menne kényszerűen külföldre, szakadna el a családjától, bármennyit is fizetnek érte.

Az örvendezés felemelő érzését behomályosító képződmény másik részét a mai Románia határain túl élő kettős állampolgárok szavazáson való csekély részvétele adta. Pedig annyira lelkesen írtam a Háromszék főszerkesztőjének, hogy mikor a gyulai konzulátuson leadtam voksomat, jó mozgást észleltem ott. De úgy látszik, hogy a relatív jólét sokakkal feledtette gyökereik megkívánta felelősségüket. Ami pedig kétszer akkora bűn, mint ha az otthon maradottak közül nem ment volna el valaki választani.

Hogy mégse legyen baljós a vége az előbbi megállapításnak, arról a ma délután hazafelé menve Békés központjában vásárolt kürtöskalács majszolása közben a Duna tévében látottak tehetnek. Egy 2008-ban készült „Élő népzene” adás megismétlését néztem, s átforrósodott a szívem, hiszen a XX. sepsiszentgyörgyi népzenei találkozó öreg táncosait láthattam. Köztük a csíkszentdomokosiakat, akik épp a zeppelt járták, azt a táncot, amellyel a még nagyon frissen felkontyolt kicsi feleségemet szédítették el teljesen a falu jeles táncosai. De a gyímesi csángó párok férfiain feszülő hímzett mellények (lajbik) sem önmagukban voltak szépek, hanem a gyönyörűséges békési szűrhímzést juttatták eszembe, s idézték fel a nagyon felemelő itthonról haza érzést. Azaz az egyűvé tartozásét, a határtalan hazáét, mely még érthetőbbé teszi a dunaszerdahelyi focicsapat stadionjában himnuszként felhangzó szépséges és és megrendítő dal lényegét: mi egy vérből valók vagyunk!

Ezt az érzést, ezt a vitathatatlan tényt nem vitathatja el semmi, ennek nagyszerűségét nem árnyékolhatja be bármily apátia, viharfelhő. Ez velünk születik és bennünk lesz mindörökre bármilyen álcivilizációs felhő árnyéka takarná is el. Akár a kalendárium átadóján érezzük az EGYÜTT lét grandiózus élményét, akár Erdélyben repesve az összefogás sikere okán.

Pálmai Tamás