Június 9-én radikálisan és váratlanul átrendeződtek a balliberális rendszerellenzék sorai. Megroppanásuk az önsorsrontó stratégiák törvényszerű következménye volt. A fenti cím kizárólag erre a tényre utal, s nem Robert De Niro és Leonardo DiCaprio filmklasszikusára.

Az ellenzék körében végbement tektonikus változások elvonták a figyelmet a Fidesz–KDNP menetrendszerinti győzelméről. Nem véletlen, hogy eredményértékelőjében még maga Orbán Viktor is a Momentum bukásának az időzítésén élcelődött. Alig van olyan ellenzéki párt, amely nem tekinthet majd utólag mérföldkőként 2024 júniusára.

Kezdjük a legjelentéktelenebbekkel: Márki-Zay Péter alakulata, a Mindenki Magyarországa Néppárt az EP-választáson hátulról a második lett, ami azért is érdekes, mert MZP két éve még elölnézetből érte el ugyanezt. Bár polgármesterként sikerült újráznia, a kiadós zuhanás reálisan mutatja annak a melléfogásnak a mértékét, amelyet Márki-Zay felfedezői és finanszírozói a 2022-es casting során elkövettek. Némileg eltérő a szintén 1% alatti LMP helyzete, amelynek vezetője, Ungár Péter az elmúlt hónapokban egy emelkedő pályán lévő politikus benyomását keltette, Vitézy Dávidot pedig hajszál választotta el attól, hogy megmentse a párt presztízsét. Az LMP mélyrepülésének dacára egyikőjük politikusi jövője sem tekinthető lezártnak.

Ha fogadni lehetett volna az ellenzéki pártok bukására, alighanem Vona Gábor Második Reformkorára (2RK) kínálták volna a legkisebb oddsot. EP-választási eredményük minden kiszámíthatósága és jelentéktelensége dacára fontos hír, mert ez a 0,68% a társadalom politikai immunrendszerének a megnyugtató bizonyítéka. Elkeserítő lenne ugyanis, ha egy olyan képződmény kapott volna még egy esélyt, amely egész létét a kényes kérdések tudatos kerülésére építette fel; amely még azt sem képes eldönteni, hogy fiú-e vagy lány; amelynek elnöke 45 éves koráig szinte minden politikai filozófiát felpróbált már, élete főműveként pedig a földdel tette egyenlővé Magyarország legnépszerűbb nemzeti radikális pártját.

S ezzel meg is érkeztünk a Jobbikhoz, amelynek minden bizonnyal a mostani volt az utolsó előtti bukása. Pártelnökként Vona Gábor, Jakab Péter és Gyöngyösi Márton (bónuszkérdés: ki Sneider Tamás?) éveken át ugyanazt a politikát folytatta nagyban, mint az említett R2D2 kicsiben.

Kimondhatjuk: a magyar közélet 2026-tól csak gazdagabb lesz a Jobbik hiányával.

Ezzel szemben a Kutyapárt egy karakteres formáció, amely az ellenzéki pártok többségével szemben legalább tudatosan törekedett a nevettetésünkre. A szintlépéshez szükséges komolyodást – amiből az idei kampányra még szlogent is gyártottak – azonban képtelenek voltak összeegyeztetni a saját természetükkel. Esetükben a kudarc tényleg kőbe volt vésve, hiszen a viccpártoknak Európa-szerte már csak ilyen a fejlődési íve: formabontás, népszerűség, parlamenti bekerülés, politikai beolvadás, választói kiábrándulás, bukás. A Kutyapárt pontosan ezt az utat járta be, csak parlamenti bekerülés nélkül. Az viszont viccnek is rossz, hogy Kovács Gergely végül a legpolgárosodottabb fővárosi kerület első embere lehetett.

1994-ben, a modern magyar demokrácia történetének talán legszomorúbb évében a polgári Buda lett az a kicsiny szeglete a Kárpát-medencének, ahol a nemzet – mint eszme, mint közösség, mint szellemi minőség – menedékre talált, sőt dominanciát szerzett. Horváth Csaba 2002-es rózsadombi győzelme azonban már rámutatott arra, hogy Budán komoly bajok vannak a mélyben (lakosságcsere? félresikerült generációváltás?), V. Naszály Márta 2019-es várbeli térfoglalása pedig csak megerősítette ezt az aggodalmat, míg a Hegyvidék minapi eleste már egy korszak végét jelenti.

A nemzeti-polgári Buda immár ugyanúgy a történelem része, mint a Tabán vagy a régi Óbuda

– akkor is, ha a lakosság majd időnként egy-egy polgári jelöltre szavaz, ahogy azt más ingadozó kerületekben láthatjuk. Ugyanakkor Kovács Gergelynek a Turul-szobor eltávolítására vonatkozó fenyegetőzése ismét összefogásra és cselekvésre késztetheti a jobboldali közösséget, Budán innen, Budán túl.

Ne feledkezzünk meg a Momentumról sem, amely a Jobbikhoz hasonlóan szintén most kezdte meg a maga kétéves gyászmenetét. Bukásukban van valami népmesei tisztaságú, már az olimpiagyilkosság óta esedékes igazságtétel,

aminek időszerűségét csak fokozta, hogy Donáth Anna az elmúlt hetekben tovább radikalizálta pártját, s a hazai szélsőbaloldal történetében egyedülálló őszinteséggel beismerte: ők állnak a Magyarország elleni külföldi lejáratókampány élén, és nekik köszönhető a hazánknak járó EU-támogatások blokkolása.

Tájékozottabb honfitársaink számára nyilvánvaló, hogy a magyarellenesség legalább annyira keresleti, mint kínálati kategória. A nemzetközi hungarofóbia létezése nélkül a károlyimihályok, kunbélák, révaijózsefek, eörsiistvánok, weyerbélák és donáthannák legfeljebb csak megrökönyödést váltottak volna ki külföldön a hazájuk szapulásával, hiszen Ephialtész óta tudjuk, hogy mit gondol a civilizált világ a hazaárulókról. Azonban a Nyugatnak ahhoz, hogy számon kérje rajtunk a sapka hiányát, egyáltalán nincs szüksége a Momentumra és az általa szolgáltatott háttérinformációkra – mint ahogy a Brüsszellel mindig tisztelettudóan tárgyaló, ízig-vérig euroatlantista Antall–Boross-kormány is a semmiért (mondhatni, létalapon) kapta négy éven át a globális média rágalmait. Donáth Anna és Cseh Katalin most majd megtudhatja, mennyire behelyettesíthetőek mindketten abban a szerepben, amit kizárólag a sajátjuknak hittek – s ez természetesen a narratíváikra is igaz.

A balliberális pártoknak a dupla választás nem hozott mást, csak vért, könnyet és verítéket. Nekrológunk utolsó szereplője ki is lehetne más, mint a széteső ellenzéki puzzle legnagyobb darabja, a DK.

A Gyurcsány–Dobrev-párt az EP-választáson az MSZP-vel és a Párbeszéddel közösen is csak 8%-ot ért el, miközben a különböző felmérések 2023 végén, a Tisza felbukkanása előtt még 20%-ot közelítő arányban mérték őket a biztos pártválasztók körében. A DK a vármegyei közgyűlési listákon országosan ennél valamivel jobb, 13%-os szavazatarányt ért el, méghozzá egyedül – de úgy, hogy ez esetben a Tisza csak Budapesten állított listát. Azonban ez az eredmény is csak a harmadik helyre volt elég, ráadásul az ezüstérmet ezúttal a parlamenti nemzeti ellenzéket képviselő Mi Hazánk vitte el.

A Demokratikus Koalíció, ez a kétségtelenül nagy energiákkal dolgozó, jól szervezett párt tehát néhány hét alatt elveszítette az évtizedes munkával megszerzett tábor mintegy felét, s a népszerűségi listákon már megszokott második helyét is. A Gyurcsány-párt a magyar politika Sziszüphoszaként nem tehetett mást, mint hogy kinevezte magát az egyetlen potens baloldali szereplőnek, kitolva ezzel Magyar Péteréket a jobboldalra, ahogy azt már a kampányban is láttuk. Ez a triviális trükk azonban aligha lesz elég Orbán Viktor 2026-os legyőzéséhez. Mindenesetre Dobrev Klára árnyékkabinetjének jelzésértékű feloszlatása után elmondhatjuk, hogy június 9. nem csak Franciaországban, hanem hazánkban is kormánybuktató választás volt.

Végül elérkeztünk az utolsó témához: a 30%-os választási eredményével mindenkit, talán még önmagát is meglepő Tisza párthoz. El kell ismerni: e sorok írója tévedett, amikor márciusban még azt hitte, hogy a show egyszemélyes jellege miatt „a legkisebb hibák hatásfoka is megsokszorozódik”, s a Márki-Zayt idéző baklövések, a hazai centrumpolitikai próbálkozások menetrend szerinti kudarcai, valamint az ellenzéki politikai piac szűkössége és belső konfliktusai miatt Magyar Péter politikai pályája rövidesen lejtmenetbe csap át. Bár időközben tényleg kibuktak különféle hibák, politikaiak és jellembeliek egyaránt, ráadásul – amit senki sem gondolt volna – M.P. legalább olyan intenzíven kerülte, mint ahogy követelte a nyilvános vitákat, ezek jottányit sem tántorították el a híveket, sőt népszerűségét az amatőr megnyilvánulások mintha csak tovább dagasztották volna.

Ahogy azt a rajongói kommentek vagy a támogatottsági statisztikák mutatják, Magyar Péter a saját szavazótáborában immár szektavezéreknek kijáró hűséget, odaadást és pozitív elfogultságot élvez.

Persze a rajongás általános jelenség, amely kisebb-nagyobb mértékben minden karizmatikus politikust körülvesz. A különbség itt annyi, hogy mindehhez – ahogy azt a tatabányai éttermi balhé vagy a putnoki templom előtti ordenáré jelenet is mutatta –

az alsó középszerhez tartozók olyan mértékű hergelése járul, amit történelmi léptékben legfeljebb csak a hatalomra törő bolsevikok agitációihoz hasonlíthatunk.

Magyar Péter – minden látszat ellenére – nem a tömegek, hanem a tömegemberek jelöltje, akit az irigységkultúra, a lincshangulat iránti népi igény, valamint a személyre szabott algoritmusok tartanak az élvonalban. Nem lenne csoda, ha egyszer Magyar Péter töltené meg háromszor a Puskás Stadiont, és Azahriah szólítaná meg a választók egyharmadát – ugyanis a közönség jelentős része egy és ugyanaz. Sokaság, amelynek tagjai nem akarnak a sokaságtól lemaradni.

Amikor azonban majd valóságos kérdésekre kell gyakorlati válaszokat adni (netán tettek révén, bár nem biztos, hogy ezt meg kellene tapasztalnunk), a nagyotmondásokra alapozott egyszemélyes párt varázsa is megszűnik majd. Azt persze, hogy a Tisza kiszáradásáig mennyi víz folyik még le a Dunán, egyelőre nem tudjuk. A jelenlegi választás tanulságai szerint azonban a szavazói támogatások a legváratlanabb pillanatban apadhatnak el.

Kovács Erik