Eucharisztikus Kongresszus: ’38-as visszatekintő

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal (NEK) hazánk néhány napra ismét a katolikus világ centrumába kerül. Mint ismert, 1938-ban szintén Magyarország adott otthont az egyik legnagyobb nemzetközi hitéleti rendezvénynek. Az alábbiakban a több mint nyolcvan évvel ezelőtti eseményre emlékezünk, illetve néhány mondatban magának a kongresszusnak a jelentősége is kitérünk.

Noha a szeptember 5-12. közötti találkozót már hónapok óta hirdetik a különböző médiafelületeken, a keresztény tanításokat csak felületesen ismerő átlagpolgár aligha érti annak lényegét, sőt valószínűleg a hívek között is sokan vannak olyanok, akik számára kevésbé érthető a kongresszus mibenléte.

A keresztény közösség legfontosabb eseménye kezdetektől a „kenyértörés” volt. Az eucharisztikus tisztelet jelenlegi módját, ami az egyhetes találkozó lelki-szellemi alapját adja, az evangéliumi alapokon túl a reformációval kezdődő egyháztörténeti események formálták. A protestáns teológiai megközelítésre adott válaszként erősödött meg a katolikus lelkiségben az Eucharisztia tisztelete. Amíg ugyanis a protestánsok általában megkérdőjelezték Krisztusnak a szentmisében átlényegült kenyérben és a borban lévő valóságos jelenlétét, az ellenreformáció – szembemenve nemcsak a protestáns, hanem a janzenista tanokkal is – a rendszeres, gyakori szentáldozást és az Eucharisztika tiszteletét tanításának a középpontjába helyezte. Erősítették e törekvés létjogosultságát a felvilágosodás és a liberalizmus társadalmi térnyerése is.

Az Eucharisztia-tisztelet végül a 19. században érett általános, hívek tömegeit mozgósító jelenséggé. A kongresszusok kezdeményezője egy dél-franciaországi asszony, Emilia Tamisier volt, aki az 1870-es években különböző francia városokba szervezett éves zarándoklatokat az Eucharisztia iránti tisztelet jegyében. A résztvevőkhöz püspökök is csatlakoztak, a zarándokok száma pedig az évek során több tízezresre nőtt. Az első nemzetközi kongresszusra 1881-ben került sor Lille-ben: a résztvevők szentmiséken, szentségimádásokon, közös elmélkedéseken, zárásképpen pedig körmeneten vettek részt.

Az első években még francia földön megszervezett nemzetközi kongresszust először 1893-ban tették külföldi helyszínre, konkrétan Jeruzsálembe, ami akkor az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt. Az 1905-ös római világkongresszuson már az akkori pápa, X. Piusz is részt vett. A Monarchia először 1912-ben, Bécsben adott helyet a rendezvénynek. Magyar részről az 1926-os, fényes külsőségek között lebonyolított chicagói NEK hatására merült fel a hazai helyszín ötlete, miután a magyar küldöttség vezetőjeként Csernoch János esztergomi prímás is részt vett a rendezvényen. A tervezett magyarországi esemény mintegy főpróbájaként a püspöki kar 1928-ban nemzeti eucharisztikus kongresszust szervezett kétszázezer hívő részvételével, a következő évben pedig már tárgyalásokat kezdeményeztek egy budapesti helyszínű nemzetközi találkozóról.

Erre végül 1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulóján került sor, immár egy új prímás, Serédi Jusztinián vezetése alatt. XI. Pius pápa 1936 novemberében hozta meg a döntést, amit hivatalos formában először az esztergomi érsek, majd a Rómába látogató Horthy Miklós kormányzó is megkapott.

Az 1938. május 25-29-i eseménysorozaton a katolikus világ minden fontosabb tisztségviselője jelen volt vagy képviseltette magát. Személyesen 15 bíboros, 50 érsek, valamint több mint 200 püspök és főapát vett részt a kongresszuson. XI. Piuszt Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa képviselte. Budapestre érkezett többek között a varsói, a prágai, a párizsi, a Los Angeles-i és a westminsteri érsek, de az antiochiai és a velencei pátriárka is személyesen tette tiszteletét. A világ 33 országából mintegy 50 ezer zarándok érkezett – ne felejtsük, hogy évtizedekkel a tömegturizmus kora előtt vagyunk! –, vidékről pedig még félmillióan jöttek a fővárosba. Volt olyan nap, amikor a zarándokok száma elérte az egymilliót, így Budapest népessége ideiglenesen a tényleges lakosságszám kétszeresére nőtt.

A kongresszust kísérő monumentális események valójában már tíz nappal korábban megkezdődtek. Május 15-én az ún. Egyházközségi Munkásszakosztályok 25 ezres felvonulást tartottak a fővárosban, 22-én több ezer rendőr számára celebráltak misét a Bazilikában, 24-én pedig Magyarországra érkezett a pápai legátus, akit a vidéki városokban (Nagykanizsán, Székesfehérváron) is köszöntöttek. Fehérváron Teleki Pál, a Keleti pályaudvaron pedig Horthy Miklós fogadta ünnepélyesen Pacellit.

A május 25-i, Hősök terére szervezett ünnepélyes megnyitón 200 ezer ember vett részt. Pacelli bíboros beszédében így fogalmazott: „Az eucharisztikus Krisztussal ma is úgy bánnak, ahogyan bántak Krisztussal földi életében. Krisztus szenvedése Betlehemtől és a Golgotától az idők végezetéig tart. Ez a keresztény szív számára megpróbáltatást és szenvedést okozhat, de nem lehet akadálya hitének. Hol van ma Heródes és Pilátus? Hol van Néró, Diocletianus és Julianus aposztata? Hol vannak az első századok keresztényüldözői? Porrá és hamuvá lettek a kereszténység ellenségei. A győztes: az Oltáriszentség Krisztusa!”

Május 26-án, áldozócsütörtökön 150 ezer elsőáldozó gyűlt össze ugyanott; az áldoztatásban 300 pap segédkezett. Ugyanaznap este gyalogos körmenet indult a Bazilikától a Dunához, ahonnan hajóval vitték az Oltáriszentséget a Margitszigethez és vissza. A napot a gellérthegyi tűzijáték zárta. Május 27-én reggel a katonák és hadirokkantak számára tartottak szentmisét a Hősök terén (csupán húsz évvel vagyunk az I. világháború után). Éjjel 150 ezer férfi végzett ugyanitt szentségimádást. Május 28-án konferenciát tartottak a keresztény egységéért, este ünnepség volt az Operaházban – Liszt Ferenc Krisztus Oratóriumát játszották –, a befejező napon pedig 25 ezer falusi fiatal vonult fel az Ünnepi Csarnoknál. A Hősök terén tartott délelőtti szentmisén 300 pap, 600 ministráns és félmillió hívő vett részt. A délutáni körmeneten – ahogy akkor mondták, az Eucharisztia diadalmenetén – négy és fél órán át hömpölygött a tömeg az Andrássy úton.

Pacelli bíboros – aki az „Éljen Mária országa!” mondattal zárta beszédét – ma is érvényes és megszívlelendő gondolatokkal búcsúzott a jelenlévőktől: „Nem a világtól való visszahúzódás a helyes magatartás, hanem az Eucharisztiából táplálkozó szeretet-apostolkodás. Ennek kell meghódítania a világot. A jó és a rossz hatalmas párviadalban mérkőznek egymással. A jelen pillanatban senkinek sincs joga ahhoz, hogy közömbös legyen.”

Másnap, 1938. május 30-án megkezdődött a Szent István Év, amelynek részeként a szervezők országjáró körútra indultak a Szent Jobbal, bejárva minden fontosabb települést az országban.

Ha össze akarjuk hasonlítani az 1938-as és a mostani Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelentőségét, inkább a különbségek, mintsem a hasonlóságok a szembeötlőbbek. Akkor egy virágzó keresztény társadalom várta a világ minden tájáról a vendégeit, míg ma egy szekularizált, értékeiben bizonytalan nemzet ad otthont a rendezvénynek. Ugyanakkor ma is létezik Magyarországon egy olyan erős, gyakorló keresztényekből álló mag, amely – létszámában megerősítve azon milliókkal, akik a kereszténységet elvi alapon a magyar kultúra alapjának tekintik –, amely a kovász szerepét tölti be a hazai társadalomban.

Persze léteznek párhuzamok is az 1938-as és a mostani kongresszus között. Itt elsősorban a nemzetközi jelentőséget kell kiemelnünk. Az ellenségekkel körülvett, a revíziós sikerek kapujában álló Magyarországnak akkoriban égető szüksége volt a minél jobb hírnévre, a nemzetközi elismerésre. Korunk Magyarországát ugyancsak számos politikai támadás éri külföldről. Hazánk azon kevés ország közé tartozik, amely deklaráltan fel merte vállalni, hogy aktívan szembeszáll a nyugati társadalmat és a harmadik világot egyaránt jellemző keresztényellenes trendekkel: míg Nyugaton templomokat rombolnak, nálunk felújítják őket, s míg a világ tétlenül szemléli a római császárkort idéző afrikai és közel-keleti keresztényüldözéseket, addig Magyarország önálló segélyszervezetet hozott létre a bajba jutottak megsegítésére.

A 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus – a spirituális vetületen túl – ebben az önként vállalt nemzetközi szerepkörben is megerősíti országunkat.

Kovács Erik

Források:

További
cikkek

Hírlevél