Orbán Viktor tusnádfürdői beszédjei, ahogy arról két éve már bővebben is írtunk, fölhelyezték a politikai világtérképre a székely kisvárost. A tusnádi szombatok bűvkörében azonban hajlamosak vagyunk kevésbé figyelni a hétfő–pénteki időszak szellemi vibrálásaira – pedig érdemes lenne.

A kormányfői előadás után az etnikai politizálás létjogosultságáról szóló vita volt az idei Tusványos egyik legtöbbet idézett eseménye. Az a tény persze, hogy 2024-ben még mindig erről kell diskurálnunk, némileg kiábrándítóan hangzik – mintha Pető Iván vagy Eörsi Mátyás kísértete kényszerítene bennünket a már oly sokszor tisztázott evidenciák újbóli megvitatására. Csakhogy az elszakított területeken ez a probléma is másképpen vetődik fel, mint Budapesten.

Ahol magyarnak lenni nem természetes létállapot, hanem egy folyamatos küzdelem a mindennapokkal, ott egyedül az asszimiláció ígér élhető életet.

Ezzel akkor is szembe kell néznünk, ha a beolvadást hajlamosak vagyunk a gyengeség és elvtelenség szinonimájaként értelmezni. (Az asszimilációért persze szintén fizetni kell: gyökértelenséggel, állandó bizonyítási kényszerrel, stb.) Szórványhelyzetben a mindennapos küzdelem szó szerint értendő: konfliktusok a munkahelyen, az iskolában, a sörözőben vagy sorban álláskor, mindössze a nyilvános anyanyelvhasználat és identitásvállalás jogáért. Rosszabb esetben a viták a családba is begyűrűznek, vegyes etnikumú háztartásokban szinte garantáltan, s nem ritka az sem, amikor egy gyermek vagy egy fiatal a kortársaival való kapcsolat akadályát, adott esetben személyes kirekesztettségének az okát látja a saját magyarságában. A resicabányai edzőtáborban megalázott magyar tornászfiú esete teljes valójában és brutalitásában mutatta meg ezt a problémát.

Az asszimiláció azonban nemcsak a hétköznapi embereket kísérti, hanem – kifinomultabb, ravaszabb formában – azokat is, akiknek éppen a magyarok érdekképviselete a feladata.

Bent ülni képviselőként a kassai önkormányzatban, a kolozsvári megyeházán vagy a bukaresti, pozsonyi, belgrádi parlamentben ugyan biztos megélhetést jelent, ám előbb-utóbb a többségi elit lesz a vonatkoztatási csoport. Emberileg persze érthető, ha egy tehetséges magyar politikus nem akar az idők végezetéig egy néhány százalékos párt örökös ellenzéki képviselője maradni. Miért is ne szerezhetne az illető a saját képességeihez és ambícióihoz méltó pozíciót, fizetést, hatalmat vagy szolgálati autót, ha azt a nála sokkal tehetségtelenebb román, szlovák, szerb kollégák pusztán etnikai alapon megkaphatják? (És akkor a politika kínálta lehetőségeknek még csak az alját érintettük.) A kisebbségi érdekképviseleti szerepkör és a politikai integráció – hogy asszimilációt mégse írjunk – egyéni igényét többféle módon is össze lehet hangolni, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk az önfeladás határának. S persze kérdés az is, hogy a többséghez való közeledés egyénileg vagy pártszinten zajlik. A kisebbségi magyar pártok kormányzati szerepvállalását egyébként jellemzően olyan politikusok kezdeményezik és menedzselik, akik pályájuk civil szakaszában maguk is otthonosan mozogtak és jó kapcsolatokat alakítottak ki a többségi társadalomban.

Amikor önálló etnikai politizálásról beszélünk, a legtöbben formális szervezetekre, például egy nemzetiségi pártra vagy közéleti egyesületre gondolnak. Vannak azonban olyan, többnyire radikálisként elkönyvelt politikusok, akik szerint ez az önállóság kormányra lépéskor megszűnik. Anélkül, hogy ennek elemzésére ki akarnék térni, szögezzük le: bizonyos pillanatokban, például különleges alkupozíciókban kifejezetten káros lehet az együttműködési hajlandóság, a kompromisszumkészség demonstrálása (ilyen pillanat volt, amikor a nyugati hatalmak a kisebbségi kérdés rendezését támasztották Románia NATO-csatlakozásának előfeltételeként), súlyos etnikumközi feszültségek esetén azonban a közös kormányzás hatékonyan képes oldani a görcsöket, miként abban is van logika, hogy a szakpolitikai eredményeket legkönnyebben minisztériumi pozíciókból lehet elérni. A kormányzati részvétel mellett szól még, hogy növeli a magyarok szubjektív biztonságérzetét, ami kisebbségi léthelyzetben stratégiai tényező.

Bugár Béla, a szlovákok között is nagy népszerűségnek örvendő politikus volt az első (s egyelőre az utolsó), aki felhagyott a kísérlettel, hogy folyamatosan tágítsa az etnikai politizálás adta szűk kereteket, s 2009-ben – az MKP vesztes elnökjelöltjeként – úgy döntött: egy multietnikus párt létrehozásával (Csurka István kifejezésével élve) dobbantót ácsol magának a többségi nemzet felé. Ehhez persze szükség volt a gyengébb azonosságtudatú magyarok megszólítására, egy „szlovákmagyar” szavazói közösségre, akikre támaszkodva aztán más választói szegmensek felé is terjeszteni tudta a multinacionális identitást előnyként és erényként feltüntető ideológiát.

Sajnos a Felvidéken ez a vetés termékeny talajra hullott: ismert tény, hogy a beolvadás itt vezető szerepet játszik a magyarok fogyatkozásában (kutatások szerint mintegy 60 százalékot), eltérően Erdélytől, ahol az elvándorlás, vagy Magyarországtól, ahol a természetes fogyatkozás a létszámcsökkenés fő hajtóereje. Ennélfogva a szlovákiai magyarok körében kiemelkedően magas azok aránya, akik csereszabatos identitásokkal, vagy éppen Stockholm-szindrómában – hol az anyaországi támogatást, hol a „túlzó” kisebbségpolitikai követeléseket kárhoztatva – élik a maguk mindennapjait. A Most–Híd párt le nem mosható szégyene, hogy ezt a tömegattitűdöt nem csak kihasználta, hanem gerjesztette is, és megalakulásától kezdve a magyar nemzetpolitika szapulásával, a budapesti kormány elleni uszítással próbálta növelni táborát, ami már nyilván egyfajta átkacsintás is volt a szlovák választók felé.

Ha tehát valaki az etnikai politizálás létjogosultsága miatt értetlenkedik, elvárható, hogy nyilatkozzon a multietnikus politizálás előnyeiről is, hiszen erre vonatkozóan már ugyancsak vannak kész – pozitívnak nem mondható – tapasztalataink is. De ennek konkrétumairól majd lejjebb.

Ami Erdélyt illeti, szerencsére nem tudunk arról, hogy bárki is a Most–Hídéhoz hasonló módszerekkel csalogatta volna a magyarokat a szavazóurnákhoz. A közéleti megalkuvásnak persze errefelé is bőséggel akadnak apostolai és követői, de ezt kisebbségi környezetben akár természetes rossznak is tekinthetjük, viszont az anyaországgal való nyílt szembenállás itt még akkor sem jöhetett szóba, amikor éppen feszült volt a viszony az RMDSZ és az aktuális magyar kormány között. Létezik ugyanakkor egy tömegbázis nélküli, létszámát és médiajelenlétét tekintve viszont nem alábecsülendő magyar nagyvárosi értelmiség – elsősorban Kolozsváron és Nagyváradon –, amelyet legfeljebb az ízesebb beszédmód és szóhasználat különböztet meg a néhai SZDSZ ma is létező belpesti keménymagjától. Ezekben az erdélyi asztaltársaságokban szokás minden szökőévben megkérdőjelezni az etnikai politizálás szükségességét, ez esetben azonban az indíték már nem a többségi elitbe történő belesimulás anyagiak és presztízs-vezérelt vágya, hanem a magyar érdekképviselet tényével szembeni zsigeri, túlfűtött averzió. Ahogy a régi vitaminreklámban mondták: ugye, hogy ismerős…

Utoljára áprilisban melegítették fel ezt a vitát az erdélyi liberális médiában, amelynek a hullámai végül – egy Magyar Nemzet-beli véleménycikk formájában – az anyaországi nyilvánosságba is átcsaptak. A jelen cikk elején említett tusványosi pódiumvita lényegében ennek disputának volt a folytatása, szerencsés esetben lezárása. De mi is történt konkrétan? Csoma Botond, az RMDSZ szóvivője és Kolozs megyei parlamenti képviselője valamikor tavasszal egy rövid beszédet töltött fel a YouTube-ra, amelyben kijelentette: amíg Romániában megoldatlan az etnikai kérdés, addig magyar szempontból az etnikai politizálásnak nincs alternatívája. A beszéd aktualitását egyébként az említett resicabányai incidens szolgáltatta.

Az üzenet világos, az okfejtés logikus, radikálisnak pedig a legkevésbé sem mondható. Csoma Botond nem követelte sem a székely autonómiát, sem az 1959-ben beolvasztott Bolyai Tudományegyetem visszaállítását (miközben a Felvidéken már húsz éve működik állami magyar egyetem), sem pedig a románok által elkobzott magán- és közvagyonok visszaszolgáltatását. Amit hallottunk, nem több egy politikai közhelynél, egy három és fél évtizede megszokott evidenciánál.

Borbély Andrásnak, a kolozsvári baloldali irodalmárnak azonban még ez az evidencia is oly mértékben vitte fel a vérnyomását, hogy a Transtelex hasábjain hatezer karakteren át ítélte el a „militáns hangvételű” kampánybeszédet, amelyben Csoma úri huncutságnak nevezte az ideológiai politizálást. „Ezek szerint az erdélyi magyar politikát nem foglalkoztatja többek között a nemi elnyomás – írja Borbély. – Ezek szerint az erdélyi magyarság közel 70%-át kitevő kizsákmányolt munkásosztálynak a puszta léte – a napszámosoktól az ipari munkásokon át az építőiparban dolgozókig, takarítókig, eladókig és így tovább –, akiknek érdekei semmilyen formában nem voltak és most sincsenek képviselve a RMDSZ politikai »programjában«, nos, mindez puszta »ideológia« és »úri huncutság«?”

És így tovább, a rasszizmustól a kirekesztésen át a női jogokig. Borbély nyilván nem vette észre, hogy cikkében egy manufaktúrára való hamis dilemmát gyártott le, hiszen mindaz a politikai cselekvés, amit elvár az RMDSZ-től, célcsoportjánál fogva nem lehet más, mint az etnikai politizálás része.

Egy nappal később – Borbély Andrásnak válaszolva – egy másik liberális újságíró, Székely Ervin publikált ugyanitt egy cáfolatnak induló megerősítést. Rámutatott arra, hogy az RMDSZ az utóbbi időben olyan ügyekben exponálta magát, mint a vakvezető kutyák kitiltásának általános tilalma, a kiskorúak energiaitalokkal szembeni védelme, vagy a kocsmai nyerőgépek visszaszorítása. Majd levonta a végkövetkeztetést: a párt etnikai politikát folytat, „átcsúszott a szimbolikus politizálás mezejére”, „politikusai egyházi rendezvényeken vesznek részt, kopjafákat avatnak, székelykapukat állítanak, elwassalbertesednek”, aminek oka, hogy „az RMDSZ gyakorlatilag a Fidesz fiókpártjává vált”.

A kolozsvári liberalizmus inkább szórakoztató, mint dühítő opuszaira a vitaindító névrokona, Borbély Zsolt Attila válaszolt a Magyar Nemzetben, frappánsan összegezve a jelenség lényegét: „A nemzetelvű gondolkodástól való irtózás tudományos köntösbe öltöztetése a kilencvenes évek első felében élte virágkorát, s ha nem is annyira intenzíven és burjánzóan, de kedvelt időtöltésként megmaradt a balliberális oldalon.”

A kritikákat végül Tusványoson maga az érintett, Csoma Botond tette helyre. Egyrészt megismételte azt a nehezen cáfolható kijelentést, hogy az etnikai politizálásra az etnikai kérdés megoldásáig szükség van Romániában, másrészt mintegy megnyugtatásképpen hozzátette: minden kérdéssel foglalkozni kell, ami érinti az erdélyi magyarságot, függetlenül attól, hogy annak van-e vagy nincs etnikai jellege.

A magunk részéről egy kevésbé ismert információval járulnánk hozzá a disputához. Egy köztiszteletnek örvendő, ma már visszavonult jobboldali politikus az első Orbán-kormány idején – magánvéleményként, de nyilvánosan – kijelentette, hogy az etnikai pártok fenntartása helyett a határon túli magyar politikusok jobb- és baloldali román, szlovák, stb. pártokba való betagozódása lenne a normális megoldás. (Nem írom le az illető nevét, hogy ténykedéséből csak a jóra emlékezzünk.) Azóta bebizonyosodott, hogy a többségi pártokban való feloldódás éppúgy nem működik, mint a multietnicizmus bugári útja. Bár a román és a szlovák magyarellenesség (a szerbről nem is beszélve) az elmúlt években jelentősen enyhült, a többségi jobb- és baloldali pártok ma sem mutatnak hajlandóságot az eleve szűkös kisebbségi jogok bővítésére, vagyis továbbra sem látszik az a kisebbségpolitikai konszenzus, ami értelmet adhatna bármilyen betagolódásnak. Tegyük hozzá: a politikai asszimiláció még rendezett etnikumközi viszonyok esetén sem lenne indokolt – lásd a sokkal jobb körülmények között élő nyugat-európai őshonos népek, például az autonómiát élvező katalánok vagy finnországi svédek önálló etnikai pártjait –, ugyanis

kisebbségi léthelyzetben a nemzeti hovatartozás magasabb rendű szerveződési szempont, mint a jobb- vagy baloldali értékek melletti elköteleződés.

Ami pedig a bugári alternatívát illeti, ennek maga a Most–Híd bizonyította be az életképtelenségét. A vegyespárt a 2010-es szlovák parlamenti választáson több mint 200 ezer szavazatot kapott, az összes voks 8 százalékát. Támogatottságuk ezután ciklusról ciklusra csökkent, 2020-ban már csak 60 ezren szavaztak rájuk (2%), míg az utolsó, tavalyi választáson még a korábbi szlovák kormányfő, Mikulás Dzurinda pártjával összefogva is csupán 3 ezreléket(!) sikerült összegereblyézniük.

A Most–Hidat már évekkel ezelőtt korrupciós botrányok rázták meg, s nem segítette a pártot az sem, hogy időközben a húzónévnek számító pártalapító bejelentette a visszavonulását. Bukásuk oka azonban sokkal inkább szociológiai, mint politikai természetű, amit mutat az is, hogy a szavazótábor eróziója már jóval a botrányok előtt megkezdődött. A renegát felvidéki politikusok az egységes magyar párt 2009-es kettészakításakor arra spekuláltak, hogy a szlovákmagyar identitású szavazók többen vannak, mint a nemzeti érzelműek. Igazuk is lett: ők bejutottak, az MKP pedig 12%-ról 4%-ra zuhant, ahonnan azóta sem tud felkelni. Csakhogy egyvalamivel nem számoltak: azzal, hogy az asszimiláció nem állapot, hanem folyamat, s aki ma még a hígmagyarságával kérkedik, az holnap már büszke szlovákként mutat fityiszt az etnikai vegyeskedésnek – ha nem ő, akkor majd a gyermeke.

Az elpártolási krízis végül gyorsabban zajlott le a vártnál. Az utolsó két választáson a szavazási kedv semmit sem változott a felvidéki magyarlakta régióban, miközben éppen annyival nőtt a szlovák pártok támogatottsága, mint amennyi korábban a Most–Hídé volt.

Vagyis az egységes magyar párt kettészakításának annyi lett a végeredménye, hogy új szavazókat neveltek ki a többségi pártok számára.

A kolozsvári, pozsonyi, budapesti károgók tehát jól gondolják meg, mit kívánnak, mert etnopolitika nem vész el, csak átalakul. Vagy lehet, hogy ez önmagában már nem is akkora probléma? Elképzelhető, hogy amit a liberális szerkesztőségekben kárhoztatnak, az csak piros-fehér-zöldben aggályos és kirekesztő?

Kovács Erik