Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen történt. Azóta a Föld vagy ötezerszer megkerülte a Napot, hogy Kis városában a királynak fia született. Nagy volt az öröm az egész városban, főleg, hogy megtudták, a király az Etana nevet adta a fiúnak.

Hogy ennek miért kellett örülni, fel nem foghatom. Nem tudom ugyanis, hogy mit jelent ez a név. Hogy én nem tudom, az nem csoda, de még a tudósok is csak kapiskálnak, se sumérul, se akkádul nincs meg a megfejtés. Etana, hát Etana, örüljünk együtt a Kisbeliekkel.

Mindenki örült, csak az édesanyjának lett gondja. Amint ugyanis megszoptatta a fiát, az nőtt vagy egy fejet, s foga is lett ízibe. Meg is harapta véletlenül az anyja emlőjét. Ebből azután baj lett, mert elapadt az anyatej. Volt az istállóban egy kanca, nemrég született kiscsikója. Odavitték Etanát a lóhoz, hát a fiú azonnal felállt, s jóízűt szopott a kancatejből. Eltelt egy hét, a gyerek meg nap mint nap nőtt, mint a bolondgomba. Beszélni még nem tudott, de nézéssel, mutogatással megértette magát. Éppen egy hetes volt, amikor elkérte az apja gyűrűjét. Az ujjára nagy volt, egy selyemszálra fűzte, s a nyakába akasztotta, azzal ment a kancához szopni.

– Édes fiam, elég nagy vagy már, velünk kellene vacsoráznod, szólt az apja, de Etana csak a kanca tejét akarta.

Amikor jól lakott, felpattant a kanca hátára, köd előtte, köd utána, elszáguldott. Hét nap, hét éjjel mentek, tán épp a világ végére értek. A kanca végül megállapodott, egy szép selyemréten legelni kezdett. Toppantott a lábával, s egy jóízű vizet adó forrás fakadt, ivott a ló, ivott Etana is, aki még hét esztendeig szopott. Közben olyan erős, szép szál legény lett belőle, hogy minden lánynak megakadt volna a szeme, de nem járt arra a madár se, nemhogy leány.

Hét év után azt mondja a kanca:

– Etana, én most meghalok. Temess el, s indulj haza. Neked ott kell lenned az apád mellett.

– Hát anyám?

– Ő már sajnos meghalt, apádnak új felesége van, de te csak menj, otthon a helyed.

Etana szót fogadott, ahogy eltemette a kancát, elindult hazafelé. Hét mérföldet tett meg egy lépéssel, már szinte otthon volt, amikor egy híd alól óriás termetű lovas ugrott elő:

– Átmentél a hidamon, nem mehetsz tovább, ha csak meg nem verekszel velem.

– Megverekedhetünk, de csak igazságosan. Neked lovad, kardod, pajzsod, még dárdád is van, nekem meg csak a két kezem.

– Látom okos vagy. Legyen hát, leteszem a kardot, lándzsát, pajzsot, ezek, meg a lovam is a tiéd lehetnek, ha legyőzöl. De tudom, úgyis én iszom meg a véredet.

Azzal birkózni kezdtek. Be is vágta az óriás Etanát térdig a földbe. Etana sem volt rest, kiugrott, s derékig vágta be az óriást. Az is kiugrott, rontott neki Etanának. De Etana ügyesen kitért az útjából, megragadta, s a földre fektette. Egyik lábával rálépett, hogy az óriás mozdulni sem tudott.

‑ Elismered, hogy győztem.

– Elismerem, ölj meg kérlek, ilyen szégyent nem tudok elviselni.

– Dehogy, dehogy. Nem szégyen az, ha valakit én legyőzök. Legyünk inkább barátok. Meghagyom a fegyvereidet is, csak a lovat viszem el. Azzal elengedte az óriást, kezet fogtak, Etana lóra pattant, s azt mondta:

– Ha bajban leszel, gondolj rám, s ott leszek melletted lovasul.

Etana elvágtatott, s hamarosan ott volt Kis városában. Ott épen lovagi tornát rendeztek Etana emlékére. Minden rendű-rangú lovag megjelent, a győztesre szép jutalom várt. Etana a lova jobb füléből kivett egy diót, feltörte, szép lovagi ruhát, s fegyvert talált benne. Így ő is elindult a bajvívó versenyen, s mindenkit legyőzött.

Amikor a király elé vezették a király megkérdezte:

– Ki vagy te, jó lovag? Etana ekkor egy szó nélkül elővette a király gyűrűjét, aki felkiáltott:

– Etana.

Hú, milyen öröm lett egyszerre. Csak a király új felesége nem örült. Neki is volt egy fia, azt szerette volna, ha király lehetne, a mostoha apja után. Etanát ünnepelték, majd, hogy királlyá nem tették.

– Jókor jöttél meg, fiam, mondta a király. Most csak egyél, igyál, aludj s egy jót, de holnap menni kell, mert a veres király katonái megtámadták a birodalmat, s én már öreg vagyok a csatára.

– Egyet se búsuljon, Édesapám, majd rendbe teszünk mindent.

A mostoha azonban nem akarta elfogadni ezt a helyzetet. Beküldte a fiát Etana szobájába egy karddal: vágja le Etana fejét. A fiú meg is indult, a sötétben kitapogatta, hol van Etana nyaka, hatalmas csapást mért rá, azzal szaladt is kifele, ne tudják meg ki a tettes. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor a kard lecsapott, Etana az óriásnál termett.  

– Mi a baj, barátom?

– Csak annyi, hogy majdnem barát nélkül maradtam!

– Hogy, hogy?

– A mostohatestvéred le akarta vágni a nyakadat, gondoltam, jobb, ha itt leszel velem.

– Jobb bizony, mondta Etana, akivel a lova is az óriásnál termett. De most menjünk, mert reggel ránk támad az ellenség.

Hajnal felé a király ment, hogy felkeltse Etanát, álljon a sereg élére. Bizony hűlt helyét találta. Mit tehetett mást, maga vezette a sereget, s elindultak. Mire a határhoz értek Etana, meg a barátja már legyőzte a betolakodókat. Elfogták a veres királyt is, sokan elmenekültek, de sokakat rabszíjra fűztek. Ahogy a király megérkezett, Etana jelentette mi történt.

Megörült a király, s azonnal átadta a királyságot. A mostoha meg olyan mérges lett, hogy majd meg pukkadt. Sőt, meg is pukkadt. Egy nagy varangy ugrott ki belőle. Hogy történt, hogy nem, az óriás merő véletlenül rálépett. Etanát pedig megkoronázták, s bölcsen uralkodott népén 2560 esztendeig. Igaz, akkoriban még három nap volt egy esztendő.

Surján László meséje