János bátyánk mint egy az Esterházyak közül, minden ember öntudatlanul is közös valósága, a teremtő Isten igazsága erejében szólt, és bátran küzdött a közös haza nemzeteket egyesítő valóságának fennmaradásáért.

Ha kellő bátorsággal és nyitott szívvel beletekintek bizonyos fennmaradt írásokba, töredékekbe és – Esterházy János unokaöccse, Mycielski Péter egykori példáját is követve – János nővére, Mariska naplójába, akkor hol találom Esterházy János életében erre az „előbbszeretetre” adott viszontszeretet nyomait és jeleit?

Sőt, még mielőtt ezeket a sokszor csak csöndes, szinte kézmozdulatnyi, de mégis sugárzó válasz-jeleket keresem a háborús idő sodrásában, a „szalonnaszagú vallatószobák reflektorfényű ólmelegében”, a koncentrációs táborok és börtönök égető hidegében, a kórtermek fullasztó levegőjében, felteszem a kérdést: hol találom mindezek előtt magának az előbbszeretetnek a nyomait? Magyar hazánk, őseink, most Esterházy Jánoson keresztül felénk is áradó szeretetének a valóságát?

Minden bizonnyal első királyunk, István király életéig kell visszamennem. Életéig és haláláig. Az ő halála előtti közvetlen pillanatokig. Nemzetünk és hazánk Isten Anyjának való felajánlásáig. István király békevágyáig, az ő „előbbszeretetéig”. Ezért kell bátorságot vennem, és így beletekintenem egy másik Mária, egy másik együttszenvedő asszony naplójába is. Szűz Mária, a Megváltó Anyjának szívbéli „naplójába”. Általa jutok el Krisztusig, Esterházy János hazaszeretetének és minden igaz hazaszeretetnek a forrásáig. Innen kell kiindulnom, és haladnom a hazaszeretet hajszálgyökérzetében évszázadról évszázadra, egy a hazát vére árán is védő és gazdagító nemesi család sarjának életén át, egészen a máig. A saját hazaszeretetemig.

Nehézséget jelent erről a szeretetről, erről a megmaradt valóságról beszélni napjainkban. Személyes okokból is nehéz, hisz itt most rám is mint egyre a sok közül, igaz a Szent Ágostoni szállóige: „Benned kell égnie annak, amit lángra akarsz lobbantani másokban.” De nehéz az anyagi-szellemi környezet, a kultúra és a hozzá való viszonyunk megváltozásának a szívekben rejlő okai miatt is. Miközben élet-halál kérdés, hogy sikerül-e felszítani a hazaszeretet tiszta tüzét is a lelkekben. Nehéz, mert

a korszellem minden lopott és kicsalt hatalmával ellenáll az igaz hazaszeretetnek, a nemzeti jellegnek, a röghöz kötöttség békéjének, valódi őseink nyom- és irányvonalában való minden megmaradási törekvésnek.

Egykor találóan és örök érvényűen fogalmazott részben erről a benső tusakodásról a nagy gondolkodó, Pascal. Ő így ír a lélek és a helyesen értelmezett „test” ellentétéről és küzdelméről: „Minden emberi gond abból ered, hogy nem akarunk ott maradni, ahol megszülettünk”. Vagy más fordításban ugyanez: „Minden nyomorúságunk annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk csendben, egymagunkban megmaradni egy szobában.”

Esterházy János képes volt, és képes lett erre a maradásra. Ezért lett az ő maradása és kitartása a mi megmaradásunk. A magyarság és a magyarságon keresztül a közép-európai népek, különösen a szomszédságban is testvérnépeink megmaradásának záloga Krisztusban. Ő képessé vált erre a látszólag egymagában való létre is. Képessé vált a börtönök fokozódó magányában. Mert ott már sosem volt egészen egyedül. Mert a többi rabra való – a kommunista rezsim szerint – „nem jó” hatása miatt elkülönítve, magánzárkába csukva is egyre teljesebben vele volt Isten, vele a hazája, szűkebb s tágabb családja. Vele volt a kitartó imádság, a nagy „közmunka”, a mindennapi liturgia valóban kapcsolatteremtő erejében. Esterházy Jánosban egyre inkább égett az az évezredes tűz, amelyet lángra akart lobbantani másokban.

Szilvási Zalán