Az Istenünk, Hazánk és Családunk iránti hármas szeretetáram és ezek harmonikus együtt-hullámzása az emberi mivoltunk kibontakozásának és fenntartásának alapját adja. Társadalmainkban a ma sokat hangoztatott fenntartható fejlődés – és az annál mérhetetlenül fontosabb „fenntartható békesség” – valójában csak úgy lehetséges, ha ezek a lelki erők, ezek a szeretetválaszok a szívek mélységeiben egészségesen támogatva és építve vannak.
A sorrendiségük mellett az is lényeges, hogy egyik a másik nélkül nem állhat fent, nem lehet teljes. Ahogy legnagyobbjaink, úgy Esterházy János személyes istenkapcsolatát, az időn és számos szenvedésen túl már „szavakba nem önthető sóhajú” vágyát is az őseitől kapott áldozatos hazaszeretet talaja táplálta. Ő az a sudár jegenyenyár, amely csodálatos módon két tölgyből, a szülők révén magyar és lengyel gyökérzetből sarjadva, nemzetünk útja mentén az égre mutatva áll. Apai örökségét – a „légy mindig jó magyar, fiam…” intelmét – sokszorozva megtartotta, és édesanyjának a keresztény hitben hűséges megmaradását és itt-maradását is valóra váltotta. Benne megláthatjuk, hogy bár tájainkon már egyre ritkulnak, de nemes alakjukkal a „jegenyefák mégis az égig nőnek”.
Amint az Isten iránti szeretetre, úgy a helyes hazaszeretetre is igaz annak az „előbb való szeretetnek” a benső törvénye, amelynek titkáról János apostol levelében olvashatunk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket.” Ha „tükör által és homályosan is”, de ezen szeretet-titok és kölcsönösség megrendítő kirajzolódása látható barátunk és társunk, Isten Szolgája Esterházy János életútjában is. János »Azért szerette a hazát, mert a Haza előbb szerette őt.»
Amint kérdés lehet a világban, egy adott társadalomban az Isten önmagáról kinyilatkoztatott történelmi és történelmen túli valósága, úgy kérdés lehet a haza valósága is. Valóság számomra a haza? Ha igen, milyen közvetlen és közvetett formákban testesül meg ez ma számomra? Ma egy olyan korszakban élünk, amikor a haza valóságát súlyos halotti leplek fedik, több rétegben. Arcának körvonalai még kiolvashatóak, köztünk-léte igaz, de lüktető intenzitása, életadó jelenléte már alig tapasztalható. A helyes hazaszeretet magyar örökségünk, és minden nemzet egyik alapkincse. Átvettem ezt az örökséget? Be tudtam fogadni?
Esterházy János korában az öröklött haza eszméje és az egészséges „hazatudat” még kitapintható, érzékelhető része volt a magyar öntudatnak.
Akkor még az egyszerű, sokszor tanulatlan, de a mindennapi kenyeréért becsülettel megdolgozó, valóban bölcs „napszámos” ember is felismerhetően hordozta és artikulálta a haza égbe nyúló földi valóságát. Biztos, hogy a földdel való szoros, közvetlen kapcsolata miatt is. Az anyaföld, amely szintén mint szülő táplál, akkor sokak mindennapi kemény valósága volt. És tudhatjuk, hogy azért is, mert egykor többen voltak a nemcsak származásukból eredően nemes, a lehetőségeik miatt tanultabb lelkek, akik a megszentelt magyar történelem ismeretében, a haza minden tagja iránti hálás odaadásban, és a kisebbségekre is fordított figyelemben a példájuk által egységesíteni tudták a nemzet nagyobbik részének közösségét. Ez volt a magyar nemesség megtartó, építő szerepe, kezdve az Árpád-háztól. Ez kell legyen ma is egy előjogokkal és államszervező hatalommal felruházott politikus útja. Nemesíteni. Nemesebbé tenni egy nemzetet itt, keresztény földön, különösen is a kinyilatkoztatás titka által.
Az Esterházyak vezekényi áldozata kapcsán ezt olvashatjuk:„E famíliák generációi fontos szerepet vállaltak a törökellenes harcokban: tagjaik tisztségeiktől függően nemegyszer személyesen álltak a rájuk bízott királyi haderő, várkatonaság vagy saját magánföldesúri csapataik élére. Katonai akcióik révén nem pusztán a birtokaikon élők és vagyonuk megóvására törekedtek, hanem cselekvő módon vették ki részüket a védelmi rendszer fenntartásából, a végvidéken élő népesség és a haza védelméből.”
A végvidéken, azaz a periférián. Gondolatainkat most ebbe az irányba nem visszük tovább, mert az messze vezetne, de egyvalamit itt meg kell jegyezni:
Esterházy János Trianon utáni áldozata a természete és jelentősége szerint ugyanolyan, mint Szigetvárnál Zrínyi Miklós és a vár megmaradt védőinek pillanatnyi kitörése Mohács után negyven évvel.
Ugyanazon a szellemi vérvonalon lüktető hazaszeretet táplálta János tettét, mint a magyar történelem vezetésre rendelt nagy nemzeti honvédőiét. Jánosnál ez a valóság nem egy napokig, hetekig tartó csatában, vagy egy rövid idejű hősies kitörésbe sűrítve jelenik meg, hanem 12 évre kifeszítve. Továbbá egy olyan tiszta Istenszeretet bontakozik ki benne, amely Krisztusi magaslatokra emeli fel őt. A szellemi végvidékekre. A krisztusi ellenségszeretet sokszor még a Krisztust ismerőknek is ismeretlen, periférikus tájaira. Ritka kincseket rejtő vidék ez – különösen Trianon után –, ahonnan kellő áldozattal „kibányászhatóak” a szellemi Haza alapjainak szilárdságát biztosító nemes lelki elemek.
Esterházy János az ellenséggel való többdimenziós küzdelmében felismeri, hogy az igazi ellenség nem a másik embert, nem a másik nemzetet jelenti. Bennünk van az, tehát belülről támad, és a történelemben időről időre egymás ellen fordítja a testvériségre teremtett emberiség egyes részeit. Így jut el oda, hogy hazaszeretete a hegyi beszéd egyik titkában, az ellenségei, pontosabban az ellenségesek iránti szeretetben jut a csúcsra. Ahogy Krisztus, úgy János is legyőzetve győz. Látszólag értelmetlen halállal, még a sírhelytől is megfosztva, mégis kirobbanó emlékének fénye, már a földi pályája vége felé, a pislákoló gyertyalánggá nemesült életében is, az öröklét isteni tartományaiba hatol.
Ő is mint újkori Zrínyi, keresi és végül az életével fel is mutatja az elérhető és választható, az „ellenségeskedést megszüntető” gyógyírt a bajainkra. Krisztust az Ő áldozatot hozó halálában is követve, ma átnyújtja nekünk „a közöny áfiuma elleni orvosságot.”
Szilvási Zalán
(Elhangzott 2023. szeptember 16-án Alsóbodokon, egy zarándoknapon)
