Október 8-án a Magyar Katolikus Egyház főünneppel emlékezik meg a Magyarok Nagyasszonyáról. Erdő Péter bíboros, prímás október 7-én a római Szent Péter-bazilika Kórus kápolnájában szentmisét mutatott be a magyar nemzetért és a magyar egyházért.

Az ünnepi szentmise homíliája a következő volt:

Ma a Boldogságos Szűz Máriát mint Magyarok Nagyasszonyát ünnepeljük. Itt a Szent Péter-bazilika altemplomában 45 évvel ezelőtt neki szentelte nemzeti kápolnánkat Szent II. János Pál pápa.

Felejthetetlen gesztus volt ez, a magyarok régi vágyának beteljesítése. Hiszen a magyar kápolnának évezredes története van. Első szent királyunk házat akart létesíteni a magyar zarándokok számára itt, a kereszténység központjában.

Az eredeti kápolna a mai sekrestye közelében állt, és a barokk építkezés idején bontották le. A magyar katolikusok tudatában voltak annak, hogy Róma mindannyiunk hazája, és arról álmodtak, hogy ebben a nagy közös otthonban egy saját szent helyük is legyen.

Világos volt, hogy a magyar kápolnát a Szűzanyának, Magyarok Nagyasszonyának kell szentelni. Volt azonban egy „kis probléma”. A mohácsi vész után Magyarország fokozatosan elveszítette önállóságát, még ha a nép nem is mondott le sohasem a szuverén kulturális és jogi létezésről. Mégis az ország középső része, amely majdnem egybeesett a mai Magyarországgal, százötven évig a Török Birodalomhoz tartozott, és elveszítette lakosságának mintegy kétharmadát. A magyar katolikusok megőrizték Szent István király nagy tettének hagyományát, azt az emléket, hogy koronáját, országát, mely akkor tért keresztény hitre, a Szűzanyának ajánlotta fel. Buda városának felszabadulása a török megszállás alól 1686-ban és a győztes zentai csata a kortársak szemében a Szűzanya közbenjárásának jele volt.

Erről meg volt győződve I. Lipót császár és magyar király is. Követni akarta Szent István példáját, és Magyarországot 1693-ban felajánlotta a Szent Szűznek. Lipót király pénzein is megjelent a Szűzanya a következő felirattal: „Sancta Immaculata Virgo Maria, Mater Dei Patrona Hungariae”.

A mai evangéliumban Szűz Mária szerepének lényegét hallottuk. Az Úr vele van, és teljes a kegyelemmel. Isten kiválasztotta őt, és mentessé tette az eredeti bűntől, mert vele akarta megvalósítani nagy tervét, vagyis azt akarta, hogy a Megváltó anyja legyen. Aki Istennel van, az teljes a kegyelemmel. A boldogság az a hivatás, amely az emberi lény célja, Isten közelségében valósul meg. Ma egyesek azt mondják, hogy az Egyháznak, a plébániáknak a katolikus közösségeknek boldog közösségeknek kell lenniük. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a közösségek azért vannak, hogy jól érezzük magunkat bennük, hogy szórakoztassanak minket, mert az Egyház célja nem csupán az, hogy tagjai jól érezzék magukat egymás társaságában itt a földön, hanem a küldetés, a misszió, vagyis Krisztus örömhírének hirdetése. Ahogyan Szent VI. Pál pápa írta: Az Egyház az evangélium hirdetése végett létezik. Ennek az evangéliumnak a lényege pedig az, hogy Krisztus föltámadt, és megnyitotta az utat az örök boldogság felé azok számára, akik megtérnek, és hisznek benne. Ennek a jó hírnek a fényében át kell gondolnunk, mit jelent számunkra, hogy Mária népe vagyunk.

Magyar kultúránkban jelen van a katolikus örökség. Ez az örökség viszont bizalmat jelent az isteni gondviselésben és a jövőben, és egyben jelenti nemzeti azonosságunk értékelését és elfogadását is, de megkívánja azt is, hogy nyissuk meg a szívünket minden más nép felé.

Mindez olyan tény, amit el kell ismernünk és át kell gondolnunk, mert katolikus vallásunk nem csupán kulturális tény, hanem egész életre szóló személyes meggyőződés.

Ennek a kápolnának az építése és pápai megáldása 45 évvel ezelőtt kifejezte, hogy a római Egyház bennünket is befogad, közösségként is tisztel minket, és egyesít Krisztus hitében a többi népekkel. Itt, Rómában, de főként ebben a bazilikában vannak a Szűzanyának szentelt más nemzeti kápolnák is. Ez szépen kifejezi, hogy a különböző népekhez tartozó katolikusok közösségként is úgy tekintenek a Szűzanyára, mint Édesanyjukra. De ha közös édesanyánk van, akkor egymásnak testvérei vagyunk. Különösen fontos ezt átéreznünk a saját népünk vonatkozásában. A remény és a megmaradás útja annak felismerése, hogy közös a sorsunk, hogy egy Anyának gyermekei vagyunk, hogy nem gyűlölhetjük egymást, hanem alkotó sokféleségben össze kell tartanunk.

Szűz Mária, mindnyájunk Édesanyja nem félt Szent Fiát követni a keresztúton egészen a Golgotáig. Kérjük közbenjárását, hogy mi is bátran megvallhassuk Krisztust, mert Ő az Igazság, az ember Megváltója és a népek Világossága. Ámen.

A homíliának van négy olyan üzenete, amelyet vallásunktól, pártbéli kötődéseinktől függetlenül mindannyiunknak egyaránt érdemes figyelembe venni, és beépíteni az életünkbe.

1. Bizalom. Egy ezeréves állam polgáraként örömmel és talán büszkeséggel is átérezhetjük, hogy annyi balszerencse közt és oly sok viszály után megmaradtunk.
2. Ápolnunk kell nemzetünk önazonosságát. Nem más nemzetek szokásainak majmolása a feladatunk, hanem saját kultúránk megismerése és művelése valamint megismertetése a többi nemzettel.
3. A 20. század történelmi viharai szembeállítottak bennünket szomszédainkkal. Ehelyett nyissuk meg a szívünket minden más nép felé.
4. Ez saját népünkre is igaz. Nem gyűlölhetjük egymást, fel kell ismernünk: közös a sorsunk.

Közreadja: Surján László. (A bíboros úr beszédének forrása a Magyar Kurír.)