Megtiszteltetés számomra, hogy köszönthetem Önöket, annak a konferenciának résztvevőit, amely hivatott a mohácsi ütközet 500. évfordulójának méltó megemlékezését előkészíteni. Engedjék meg nekem, hogy néhány gondolattal hozzájáruljak közös munkánkhoz.

Az emlékezés minden közösség életéhez hozzátartozik, mert amikor a múltjából személyekre és eseményekre emlékezik, felfedezi gyökereit. Ez segít identitásának kialakulásában. A nemzeti emlékezés pedig összeköt mindenkit, akinek ez a hazája, és ehhez a nemzethez tartozik.

Igaz az ismert mondás, hogy a nemzet a múlt, a jelen, és a jövő magyarjainak szövetsége.

Amikor emlékezünk, megjelenítjük a múltat a jelenben. Így a múltat az emlékezés, a jelent az ünneplés, a jövőt a továbbadás képviseli (emlékezetpedagógia). Az emlékezetpolitikának nagy szerepe van egy-egy politikai közösség életében. A kormányzó politikai erő számára ez legitimációs igazolás is. Nemcsak a választópolgárok döntése, hanem a nagy elődök követése is méltóvá teszi az ország vezetésére.

Az a kormány, amelyiknek fontos a szuverenitás, emlékezetének középpontjában a nemzeti-európai-keresztény államot alapító királyt állítja. Miközben birodalmi törekvések ellen harcol, előkelő helyre teszi a szabadságharcosokat.

Egy másik csoport a haladást tűzi zászlójára. Ők a forradalmárok közül választanak eszményképet. Mindez persze akkor hiteles, ha a tisztelet személye az általánosan elfogadottak kategóriájába tartozik.

Az emlékezésre lehetőséget adnak az emlékhelyek és az évfordulók. Szerencsés esetben a kettő egybeesik. Mohács esetében is ez a helyzet.

Amikor 1526. augusztus 29-re emlékezünk, tisztelettel hajtunk fejet a keresztény Európa védelmezői előtt. Mi történt aznap? Az erős központi hatalommal és hatalmas katonai erővel rendelkező oszmán-török birodalom Európa ellen indult, Szulejmán szultán célja Bécs elfoglalása volt. Elfogadható az a többször hangoztatott vélekedés, mely szerint a szultán megkímélte volna a magyarokat, ha átengedik az országon a seregét, ez azonban árulás lett volna.

Milyen Európa és milyen Magyar Királyság fogadta a hódítókat? 36 évvel Hunyadi Mátyás halála után a főurak erősödésével meggyengült a központi hatalom. A 20 éves király nem tudta az ország teljes haderejét összpontosítani. Európa szintén gyenge volt, hatalmi küzdelmek gyengítették. Hol a szándék, hol az erő hiányzott az egységes fellépéshez. Míg a pápa ötvenezer aranyat adott, Ferdinánd semmit, a franciák pedig a Portával kötöttek évszázados együttműködést. Csak Közép-Európa mozdult meg. A mohácsi csatában szinte minden nemzete részt vett, horvátok, szerbek, szlovákok, csehek németek és lengyelek. A haderő sem volt kicsi, csak az ellenfél mellett törpült el.

A csata részleteiről nyilván sokat fogunk hallani. Tény a súlyos vereség, elesett 4.000 lovas, 10.000 gyalogos, maga a király is, a fővezér, Tomori érsek és 6 püspöktársa, zászlósurak, főurak.

Mohács után, de különösen Buda 1541-es elfoglalása után az 500 éves európai középhatalom, a Magyar Királyság megszűnt létezni, három részre szakadt. A török uralom 150 évig tartott. Ennek megszűnte után a nemzet szabadságát nagyhatalmú birodalmak korlátozták. Az utolsó katona, a megszálló szovjet hadsereg képviseletében 1991-ben hagyta el Magyarországot. Ennyit Mohácsról és következményeiről. Így talán érthető, hogy (maradék) szuverenitásunk és a (maradék) európai kereszténység védelme fontos számunkra.

Szembetűnő a párhuzam 1526 és 2015 között. Mindkét esetben egy idegen kultúra tömeges képviselői akarják megszállni Európát.

A különbség az, hogy akkor egy nagy hadsereg fegyverrel tört ránk, most viszont önként fogadja más kultúra képviselőit egy identitását vesztett, önpusztító ideológiától meggyengült Európa. A beáramlók nem csak a demográfiai űrt fogják betölteni, de vitalitásukkal és intoleranciájukkal előbb-utóbb átveszik a tulajdonosi szerepet. Talán felmerül Önökben a kérdés, hogyan egyeztethető össze az elmondottakkal az a tény, hogy Magyarország ezeréves történelme során mindig befogadó volt. Nagyon egyszerűen.

Azt fogadjuk be, aki tiszteletben tartja törvényeinket, szokásainkat és életformánkat.

Abban reménykedhetünk, hogy az önvédelmi reflex felébred, és egész Európa követi Közép-Európa és a Nyugat-Balkán ma is meglevő védelmi szerepét.

Tartalmas napokat kívánok Önöknek és azt, hogy a múltra való emlékezés ne csak tiszteletet keltsen a hősök iránt, hanem tanulságot is.

Harrach Péter