Évezredek távlatából is halljuk Diogenész kiáltását, amint fényes nappal, égő lámpával a kezében jár fel s alá, és keresi az embert. Ám csak tömeget talál.

Ha most megjelenne közöttünk, találkozna-e emberekkel? Takaró Mihály egyik verse* felel erre a kérdésre. A „Fohász a Teremtőhöz” című alkotás arra kényszeríti az olvasót, hogy tükörbe nézzen. Varázstükörbe, ami nem mutatja a felszínt, csak a lényeget. Azt, hogy bábbá lettünk. Méltatlan lenne saját szavaimmal prózává csupaszítani a verset. Végy inkább egy mély lélegzetet és engedd, hogy hasson rád a szöveg. Ne csak olvasd, mondd vagy legalább mormold el, szükséged van a sorok muzsikájára.

Fohász a Teremtőhöz

Bábszínház az egész világ!

Uram, törd össze a bábukészítő bábokat!

Mert már bábok mozgatják a bábukat.

És bábuk ülnek a nézőtéren is,

bábok játszanak csupán a színpadon,

kik naponta olvassák az internetbibliát,

s szívük is csak virtuálisan szeret,

géphang mozgatja ujjukat, lábukat;

Uram, törd össze a bábukészítő bábokat!

Uram, ha elküldenéd közénk Fiad,

Ő volna tán az egyetlen Ember itt.

S mi, ó, bábuvá silányult fiaid

szöges kezeit most áldva áldanánk!

Vagy, uram, ha nem lelsz már köztünk

Lelked szerinti Ember-fiat

Kérlek téged, semmit se várj, és

zárd be bábszínházvilágodat.

Most pedig próbáljunk felelni arra, hogy kétségbe esést vált ki ez a kétségbe esés szülte vers, vagy találunk benne reménykapaszkodókat? Ha a záró két sorra gondolok, bizony reménynyomok sem látszanak. Nincs értelme a további nyüglődésnek, jöjjön az új ég és az új föld. Nem vigasz, hogy hatalmas műszaki teljesítmény kellett ahhoz, hogy bábok mozgassák a bábokat, sőt hogy bábukészítő bábok készítsék el a kívánatos számú bábot. E bábok szíve csak virtuálisan szeret, s az agyukról semmit sem tudunk. Aligha van a bábbá silányodott embernek saját gondolata. Mint Huxley epszilon félmajmai, csak profitot termelnek gazdáiknak, akik alighanem szintén elbábosodtak.

Van azonban a bábszínházvilág bezárásának egy feltétele: ha az üdvözítő nem lel közöttünk lelke szerinti Ember-fiat, akkor és csak akkor jöhet a záróra. Ám, ha csak egyet is talál…

Ha újra eljönne az Isten Fia, a bábuvá silányult fiak szöges kezeit áldva áldanák. Nekem azt sugallja a vers, hogy van remény.

Egy Ember-fi is elég a megváltáshoz. Egy nembábú, aki az internetbiblia helyett a valódi Bibliát forgatja naponta.

Ébresztő ez a vers. Nekünk szól kütyüfüggő, okosságunkat a telefonunkba záró modern embereknek. Progresszióról locsogóknak, akik gyorshajtással rohannak a bábbá alakulás felé.

Jön az advent. Ébredj ember bábságodból, megszabadulsz rabságodból.

Surján László

*A vers az Aracs XXV. évfolyamának 4. számában jelent meg.