Múltkor a transzhumanizmus elméletének belső ellentmondásait tárgyaltuk az mkdsz.hu oldalán. Most az elmélet helyett a mindennapok világában mélyülünk el, s megnézzük, hogyan haladt előre az emberdigitalizáció folyamata egyetlen hónap leforgása alatt, vagyis 2025 májusában.

A transzhumanista vízió csak az egyik aspektusa annak, amiről itt beszéltünk. Az ember digitalizálásáról szól az is, amikor az egyén fizikai fúzió nélkül, rászokással válik eggyé a géppel, és akkor még nem beszéltünk az individuális vonatkozásokon túlmutató társadalmi következményekről, amelyek az emberi kapcsolatok virtualizálódásától a mesterséges intelligencia általános térnyerésén át a rólunk szóló adatmennyiséggel (eufemizmussal: adatvagyonnal) kapcsolatos kihívásokig, problémákig terjednek. De tágabb körben ide sorolhatjuk még a robotizációt is, amely kivonja a munka világából az emberi tényezőt.

Nézzük akkor – az imént leírtak figyelembevételével – a május néhány termését!

Kezdjük a legjelentősebb hírrel, a tallini kormány oktatási reformjával, amely – biztosra vehetjük – előbb-utóbb más európai országban is követőket talál magának. Az idén május végén Londonban megrendezett Oktatási Világfórumon (Education World Forum) Kristina Kallas észt oktatási miniszter kijelentette:

a mesterségesintelligencia-forradalom jegyében búcsút mondanak az iskolákban az esszéírásnak, valamint a memorizálás-ismétlés-alkalmazás többszázéves tanulási modelljének. Szerinte magasabb szintű kognitív készségeket kell kifejleszteni a fiatalokban, mert a mesterséges intelligencia jobban és gyorsabban végzi el náluk a feladatokat.

Az észt miniszter okfejtésére – miszerint a magasabb kognitív készségek kifejlesztése érdekében el kell butítani a fiatalokat – ne is fecséreljünk időt; a magabiztosabb globalista politikusok jól tudják, hogy sem az indoklásnak, sem az önellentmondásnak nincs jelentősége, ha kellőképp biztos lábakon áll egy projekt. Ami a lényeg: az észt kormány jelenleg a géppel való szimbiózis, vagyis az elbutítás és a rászoktatás iskolai programját hirdette meg, s mivel ez a technológiai haladás – értsd: korszerűség, „coolság” – cukormázával lesz leöntve, nyilván szülői részéről is a taps lesz meghatározó a tiltakozás helyett.

A végeredmény mindenképpen egy ostoba társadalom, ahol az ismereteket nem a szürkeállomány, hanem az embernél hordozott gép tárolja; ahol az egyén már nem egy komplex egyéni tudás hordozója lesz, hanem az éppen esedékes információk átmeneti felvevőhelye, s ahol a kreativitást, az eredeti gondolatokat a nemzetközi élvonaltudat bamba öröme váltja majd fel.

Idén májusban – szinte egy időben az észt miniszterasszony bejelentésével – arról is közelképet kaptunk, hogy miképpen nézne ki a gyakorlatban, amikor a személyünkhöz nő a mesterséges intelligencia. Az elmúlt napok egyik vezető nemzetközi híre, hogy az MI-fejlesztéseiről ismert OpenAI vállalat összeállt az Apple-vezér Steve Jobs gurujával, a brit Jony Ive tervezővel – avagy a számok nyelvén: az előbbi 6,5 milliárd dollárért felvásárolta az utóbbi cégét –, hogy elkészítsék az „utolsó gépet”, ami lényegében egy mesterséges intelligencia vezérelte okostelefon lesz, vagy amint a Védett Társadalom Alapítvány blogján olvasható írásból kiderül, még annál is több:

„Amit az OpenAI fejleszt, az nem telefon. Ez egy intelligens rendszer – hordozható, talán még beültethető is –, amely veled él. Rajtad. Benned. Alkalmazásbolt nélkül, mert ez maga az alkalmazás. Emlékeztetőket suttog, méri a vérnyomást, elemzi a mikrokifejezéseket, felismeri az érzelmi állapotokat, nyomon követi a beszédmintákat, és válaszokat ad, mielőtt feltenné a kérdést. (…) Tudni fogja, mi stresszel, mi nyugtat, kinek írsz, mit rejtegetsz. Ez nem egy keresőmotor – ez az új idegrendszered. Nem kell aktiválnia – csak ott van. El fogják felejteni, hogy létezik. De mindig hallgatni fog. Mindig tanul. (…) Ha azt akarod, hogy az emberek elfogadják az állandó mesterséges intelligencia megfigyelést, nem mutathatod be komor NSA fekete dobozként. Varázsütésként kell működnie: sima élek, lágy ragyogás, fehér kerámia. Elég elegáns a nagyközönség számára. Megtévesztően ártalmatlan – »csak egy új AirPod«. Valójában minden idők legintimebb lehallgató eszköze.”

Amint azonban fentebb írtuk, az emberdigitalizáció nem csak egyéni, hanem társadalmi folyamat is, nagyon komoly hatalmi vetülettel.

Mi használjuk a gépet, a gép „használ” minket, belőlünk „adatvagyon” lesz, mi pedig profil formájában újraszületünk – de ez a profil már csak a leegyszerűsített, torzított másolatunk lesz, a profilozó szempontjából lényeges elemekre redukálva. Ezek az elemek vonatkozhatnak a fogyasztói szokásainkra, egészségünkre, világnézetünkre, vagy bármely, a profilozó szempontjából érdekesnek, netán veszélyesnek ítélt megnyilvánulásunkra. Például a gyilkossági hajlamokra – ami első hallásra nevetségesnek tűnhet, holott Nagy-Britanniában ez már maga a valóság. A londoni kormány ugyanis – több ezer fő adatai alapján – algoritmusalapú gyilkosság-előrejelző eszközt fejlesztett ki az emberölésre hajlamos személyek előzetes kiszűrésének céljából. (Megjegyzés: a kezdeményezést még Rishi Sunak konzervatív kormánya indította, s a jelenlegi baloldali vezetés fejezte be.)

A brit jogvédők több aggodalmat is megfogalmaztak: pontatlanok az algoritmusok, törvénytisztelő személyek is bekerülhetnek az adatbázisba, egyes etnikumok tagjai nagyobb valószínűséggel szerepelhetnek majd a listán, stb. Van azonban a projektnek egy ezeknél aggályosabb vonatkozása is: a preventív bűnüldözés disztópiája, ami – ha megvalósul – tökéletes keretet szolgáltathat az alternatív vélemények, a szólásszabadság ellen folytatott hadjáratnak (erre alább még visszatérünk), s ehhez éppen az ilyen „előrejelző” rendszerek szolgáltathatják az infrastruktúrát – adott esetben kiegészülve azzal a (szándékos?) tévhittel, miszerint a mesterséges intelligencia értelmesebb és megbízhatóbb az emberi intelligenciánál, így nyugodtan átruházhatunk rá egyes döntési jogköröket is. Természetesen kizárólag a biztonság, a hatékonyság és a polgárok érdekeinek védelmében, ha kérik azt a polgárok, ha nem.

Arról, hogy milyen következményekkel jár, ha az állam a hatósági és bírósági eljárások során, a rendfenntartás területén vagy egy háborúban jogköröket ruház át az MI-re, vagy csökkenti az MI-t „megbízó” személyek jogi felelősségét, már egy külön cikk témája. Most folytassuk a májusi hírekkel!

Nemrég Oroszországból érkezett a hír, hogy egy rendőrhatósági vezető a migránsok biometrikus nyilvántartását kezdeményezte; a szövegből az is kiderül, hogy mindez a dolgozni érkező, vagyis legális migránsokra vonatkozna – ami egyébként logikus, hiszen egy hatékonyan működő állam nem nyilvántartja, hanem távol tartja az illegálisan érkezőket. Ugyanakkor ami az egyik oldalról logikus, a másik oldalról inkább figyelemreméltó, hiszen nem valamilyen törvénytelenség miatt, hanem egy adott csoporthoz tartozás alapján történne a biometrikus nyilvántartás. Ahogy az iménti brit példa esetében, úgy itt is megjelenik a biztonság, a bűnmegelőzés szempontja. Oroszországban ugyanis elsősorban a közép-ázsiai muszlim országok adják a bevándorlás bázisát, s a javaslattevő rendőri vezető a vallási radikalizálódás gyakorisága miatt indítványozta a nyomon követhetőségnek ezt a módját.

Figyelembe véve, hogy a hazai jobboldalon sem a migránsok, sem a muszlimok nem örvendenek osztatlan népszerűségnek, sokan talán még egyet is értenek egy ilyen megoldással, miként nyilván akadnak olyanok, akik a biztonsági szempontokon túl az elképzelés távolságtartó, „migránsriasztó” jellegével szimpatizálnak. Azonban van az éremnek egy másik oldala is. Konkrétan az, hogy

ha egy ország be akar vezetni egy olyan korlátozó intézkedést, amelyet a többség a maga vonatkozásában élesen elutasítana, először egy marginális, a többség részéről ellenszenvvel övezett csoportnál alkalmazzák azt.

Nem állítjuk, hogy Oroszország erre készül – lehet, hogy még csak napirendre sem kerül a javaslat –, azonban több más államban is láttunk már példát arra, hogy az eredetileg szűk körre vonatkozó megfigyeléseket később általánosan kiterjesztik.

Mivel az emberek általában kedvelik az életüket javítani képes innovációkat, a biotechnológiai, illetve mesterséges intelligencián alapuló megoldások valójában az emberek csodálatát és reménykedését is kiválthatnák, s nem feltétlenül kellene ezekhez a találmányokhoz növekvő, szinte már össznépi bizalmatlanságnak, óvatosságnak, disztopikus szorongásnak tapadnia. Annak, hogy mégis ez történik, egyetlen oka van:

számos nyugati állam, illetve maga az EU is folyamatosan bizonyságot ad a maga rosszindulatáról, nemcsak az ún. populista jobboldal képviselőivel, hanem az egyszerű polgárokkal szemben is.

Ha valaki nem értené, miről van szó, maradjunk továbbra is a mögöttünk álló egy hónap történéseinél! Az European Conservative című folyóiratban idézett (majd a Mandiner által szemlézett) jelentés szerint az Európai Unió közel az egyharmadával költ többet a szólásszabadság korlátozására, mint a rákkutatásra. Mint kiderült, az EU 650 millió eurót költött „a gyűlöletbeszéd és dezinformáció elleni küzdelemre”, aminek valódi célja a jelentés szerint „tudatosan egy orwelli dezinformációs komplexum kiépítése”.

És most ugorjunk vissza a La Manche-csatorna túloldalára! A The Times cikkéből kiderül, hogy az Egyesült Királyságban naponta átlagosan több mint 30 főt, vagyis évente 12 ezer embert tartóztatnak le a „sértő” internetes hozzászólások miatt; a cikkben megszólaló házaspár tagjait például azért vette őrizetbe a kisgyermekük szeme láttára vagy féltucat rendőr, majd zárták őket fél napra cellába, mert egy szülői chatcsoportban kritizálták az iskola felvételi eljárását. Mintha a hatóságok csak szoktatni akarnák az embereket arra, hogy bármikor bármiért lecsaphat rájuk a hatalom. Mindeközben a Trump-adminisztráció nemrég felfedte, hogy

Biden titkosszolgálata megfigyeltette – méghozzá a terrorizmus elleni küzdelem jegyében! – a latin rítusú katolikus misék látogatóit és az iskolai woke-agymosás ellen tiltakozó szülőket.

Utoljára talán a kommunizmus alatt volt a világ szabadságszerető részének ennyire szüksége a világos útmutatásra és bátorításra, mint mostanában, amikor a legújabb technológiai újítások birtokában rontanak rá a társadalmakra egyes – a saját szerepüket teljesen félreértelmező – hatalmak. És vajon ki lenne alkalmasabb erre az útmutatásra és bátorításra, mint Krisztus helytartója, a római pápa?

XIV. Leó azóta már világossá tette, hogy névválasztásával a korszakalkotó szociális enciklika, a Rerum Novarum szerzője előtt kíván tisztelegni, ugyanis – mutatott rá – a mesterséges intelligencia fejlődése miatt ismét egy ipari forradalomban vagyunk.

Reméljük, hogy a Szentszéknek lesz elég bátorsága ahhoz, hogy a maga komplexitásában beszéljen majd ezekről az „új dolgokról”.

Kovács F. Erik