Kiderült: sem nyolcsávos, sem göröngyös út nem vezet az úzvölgyi temetőből a Cotroceni-palotába. George Simion elnökjelölti veresége után egy emberként lélegzett fel az erdélyi magyarság. De tényleg ilyen egyszerű lenne ez a történet?

Adott egy focihuligánból lett – mellesleg közgazdász és történész végzettségű, ráadásul világéletében antikommunista – vadromán, aki 2019. június 6-án új szintre emeli a hungarofóbiát. Nem borítja piros-sárga-kékbe Kolozsvár főterét, mint George Funar, nem vizionál részegen tankokat Budapest utcáira, mint Ján Slota –

egyszerűen csak odamegy egy raklapnyi őrjöngő román ultra élén egy magyar katonatemető bejáratához, ahol aztán rátámadnak a békésen emlékező székelyekre, és letörik a sírokról a fakereszteket. Aligha lehet elképzelni az etnikai gyűlölet ennél szimbolikusabb és alávalóbb megnyilvánulását.

Hat évvel később az erdélyi magyarok megakadályozzák, hogy Simion az úzvölgyi galeri után Romániát is vezethesse. Papírforma szerint tehát megtörtént az igazságszolgáltatás, izgalmas, de szép vasárnapot tudhatott maga mögött az erdélyi magyarság. Azonban a valóság ennél kicsit bonyolultabb.

Sírgyalázó George versus Családbarát Nicu

Bár a világháló különféle bugyraiban több konspirációs teória is kering – többek között épp Simion tisztára mosásának szándékával – az úzvölgyi temetőgyalázás „magasabb szintű” megrendezettségéről, bármi is az igazság, ténykérdés, hogy a későbbi elnökaspiráns az egyik főszereplője volt az eseményeknek. Adjuk át a szót Csibra Tibornak, a Pesti Srácok újságírójának, aki szemtanúja volt a történteknek:

„Székelyek és magyarok élőláncot alkotva imádkozták a Hiszekegyet, a Miatyánkot és az Üdvözlégy, Máriát abban a hitben, hogy ez talán lecsendesíti az akkor már sokszoros túlerőben lévő román hordát. Mi a temető bejáratát alkotó székelykapunál álltunk, onnan figyeltük, ahogy a támadók derékhadát alkotó Steaua-ultrák szoros falanxba rendeződtek. Az önkívületi állapotba került huligánokat egy fekete hajú ember vezette. Tekinteteink összeakadtak, és hosszú pillanatokig valóban farkasszemet néztünk. Azóta sem tudom, miért történt mindez, mi válthatta ki a másik érdeklődését, ő pedig valószínűleg már nem is emlékezik azokra a másodpercekre. Egyben azonban akkor, ott, és most is biztos vagyok: a tekintetében egészen biztosan ott volt az, hogy ölni tudott volna, az általa vezetett csőcselékkel bárkit, bármiért felkoncoltak volna. Később tudtam meg, hogy akivel farkasszemet néztem, az nem volt más, mint George Simion.”

Az úzvölgyi dúlás idején csupán néhány nappal vagyunk túl a 2019-es EP-választáson. A függetlenként induló Simion, aki addigra politikai aktivistaként már kellő ismertséget szerzett magának, a választás során közel százhúszezer szavazatot kapott. Ugyanezen év szeptemberében megalapította a Románok Egyesüléséért Szövetséget (AUR), amely – a kilencvenes és kétezres évekből ismert Nagy-Románia Párt szellemi utódjaként – Románia és Moldova egyesülését tűzte ki célul. Az AUR a 2020-as parlamenti választáson 9%-ot, 2024-ben pedig már 18%-ot kapott.

Bár a párt formálisan nem foglalkozik az erdélyi magyar kisebbséggel és Magyarországgal, egyes prominens politikusai azért ezt nagy örömmel megtették. A hisztérikus természetéről ismert – azóta már az AUR-ból is kizárt, jelenleg független EP-képviselőként tevékenykedő – Diana Şoşoacă például nyilvánosan tagadja a Székelyföld létezését, Magyarországra küldené az RMDSZ-es képviselőket, miközben meggyőződése, hogy a háttérből Orbán Viktor irányítja a román kormányt. Egy másik AUR-politikus, Dan Tanasă parlamenti képviselő viszont éppen a nem létező Székelyföldre specializálódott, s eddig több mint száz pert indított a helyi magyar nyelvű feliratok és a székely szimbólumok használata miatt.

Ugyanakkor George Simion az utóbbi években a visszafogott politikus imázsát kezdte el építeni: a szokásos román nacionalista fájdalmak és félelmek tematizálása helyett immár a globalista-liberális törekvésekkel (migráció, LMBTQ, gender stb.) szemben pozícionálta magát, személyes kapcsolatokat épített ki az európai és amerikai jobboldal prominens képviselőivel, s ami magyar szempontból a legérdekesebb, egyre többször emlegette Orbán Viktort a példaképeként.

Ezzel szemben az idei elnökválasztáson versenyben maradt másik jelölt, az RMDSZ által is támogatott Nicușor Dan bukaresti főpolgármester – aki egyébként (ha már szóba került a végzettség) a Sorbonne-on doktorált matematikából – szabadelvű, européer figuraként, míg egyes elemzők tálalásában globalista politikusként lett bemutatva a nyilvánosság előtt. Tény, hogy Dan lelkesen támogatja Ukrajna finanszírozását, Európa felfegyverzését, valamint az LMBTQ-ideológiát, bukaresti főpolgármesterként például nemrég engedélyezte egy pünkösdi Pride megszervezését (néhány megyével arrébb épp ekkor tartják a csíksomlyói búcsút).

Ugyanakkor Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a hirado.hu-nak adott interjúban – lényegében Nicușor Dan kampányzáró laudációjában – elmondta: támogatottjuk az USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség) alapítója volt, de a családról szóló népszavazáskor kiszállt a pártból, mert ő abban a kérdésben konzervatív, pártja viszont progresszív álláspontot képviselt. „Nicușor Dan véleménye szerint a férfi és nő intézményesített kapcsolata a házasság” – szögezte le Kelemen. Ugyanitt az RMDSZ elnöke a főpolgármester és a magyarok viszonyára is kitért: „Emlékszem, amikor Bukarestben 2022-ben Németh Zsolttal a reformáció emlékművét avattuk, nemcsak, hogy engedélyezte főpolgármesterként a köztéren, a központban, a belvárosban ezt az emlékművet fölépíteni és fölavatni, hanem eljött és egy nagyon tisztességes beszédet is mondott.”

George együttműködne, Nicu betiltana…

Az Euronews România tévécsatorna május 8-án több mint négy órás elnökjelölti vitát szervezett a második fordulóba bejutott két aspiráns között, amelyen a magyarkérdés is szóba került. Az ott elhangzottak nemhogy árnyalták, hanem egyenesen felforgatták a két jelölt személyéhez kapcsolt kisebbségpolitikai hiedelmeket. Az erdélyi magyar sajtó felemás módon számolt be a történtekről, a skála a részletes tudósításoktól a felszínes beszámolókon át a teljes elhallgatásig terjedt.

A kolozsvári Krónika egyike volt azon sajtótermékeknek, amelyek szó szerinti fordításban közölték a két jelölt vitájának magyarokra vonatkozó részét. Az alábbiakban ebből idézünk.

Nicușor Dan: „Románia a jó gyakorlatok modellje a nemzeti kisebbségekkel szemben, beleértve a magyar kisebbséget. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy nem lenne szabad megengedni, hogy a területi autonómia jelképét hivatalos rendezvényeken használják.”

George Simion: „Hagynunk kell, hogy azok, akik ok nélkül uszítanak bennünket egymás ellen, a történelem szemétdombjára kerüljenek. Vannak emberek, akik nem akarják a romániai magyar közösségek javát, és Emmanuel Macron, valamint a brüsszeli globalisták által képviselt irányba akarnak haladni, ahelyett, hogy a konzervatív, egészséges irányt választanák, amelyhez a magyar nép többsége csatlakozik. A román és a magyar nép előtt más akadályok, más kihívások állnak, és ezekkel a kihívásokkal szemben egységesen, közös állásponttal kell fellépnünk. Tisztelem Magyarország miniszterelnökét, Orbán Viktort, és éppen ezért sok – nem mindegyik, de sok – álláspontja állampolitikává fog válni Romániában is. Azt üzenem azoknak, akik még mindig abból próbálnak megélni, hogy szítják a román–magyar ellentétet, hogy lejárt az idejük. Most a nemzetek Európájának, a keresztény Európának van itt az ideje, amelyben harcolni fogunk a jogunkért, hogy európai polgárok legyünk.”

Nézzük először Nicușor Dan válaszát, amely tömörsége ellenére igen sokat elárul a nézeteiről.

Az az állítás, miszerint Románia a kisebbségi jogok tekintetében modellértékű ország, nagyjából Trianonnal egyidős politikai klisé, amely a külföld irányában a bírálatok, belföldön pedig a magyar igények visszaverését szolgálja.

Bornírtsága dacára tehát ennek a mondatnak is van egyfajta üzenetértéke („a magyarok tőlem ne várjanak semmit!”), az igazán érdekes azonban az, amit a „területi autonómia jelképének” tiltásáról elmond.

Dan ezzel – ismerve a jelenlegi román közgondolkodást – egyértelműen a székely zászlóra utalt, függetlenül attól, hogy az nem az autonómiatörekvések megjelenítője, hanem egy általános, a mindennapokban és az ünnepeken egyaránt használt jelkép. De még az sem jelenthetne problémát, ha a zászló kifejezetten az önrendelkezési mozgalomhoz kapcsolódna, mivel Európában az autonómiaigény teljesen legitim törekvés.

Románia új elnöke tehát tíz nappal a győzelme előtt a székely nemzeti szimbólumok nyilvános használatának a betiltása mellett foglalt állást.

Ez pontosan az AUR legszélsőségesebb, kifejezetten hungarofóbiára szakosodott politikusának, a már említett Tanasának a politikai programja. Nicușor Dan megtehette volna, hogy – ha már a magyarok voksaira hajt – a Simion által is prezentált konstruktív álláspontot képviselje, vagy megelégedhetett volna csupán az első félmondattal is, hiszen azzal már bőven kipipálta a hungarofób szavazók igényminimumát. Sajnos nem élt a lehetőséggel.

Ezzel szemben George Simion a tévévitán mintha egykori önmaga ellen tartott volna vádbeszédet. Ezt akár a pálfordulás jelének is tekinthetjük, figyelembe véve, hogy a demokrácia szabályszerűségei csak a legritkább esetekben teszik lehetővé (arcvesztés nélkül) a beismerés vagy a bocsánatkérés gesztusát. Természetesen nem arról van szó, hogy Simion hirtelen a magyarok barátja lett volna – egyszerűen a saját magasabb rendű politikai céljai rászorították arra, hogy hanyagolja a hagyományos román nacionalizmus hagyományosan durva közhelyeit.

Melyek is ezek a magasabb rendű politikai célok? Egyrészt maga az államfői státus, amely e tisztség viselőjétől a politikai közösség egészének a képviseletét követeli meg. Másrészt a Trump, Le Pen, Meloni, Orbán nevével fémjelzett nemzetközi jobboldali közösségbe való betagolódás igénye (e folyamat egyik fontos állomásaként 2024-ben felvették az AUR-t az Európai Konzervatívok és Reformerek nevű EP-frakcióba). Harmadrészt az Orbán Viktorral kiépítendő jó viszony, ami végleg megszabadíthatná a (román mércével mért) magyarellenesség ballasztjától Simiont, bár ezen a ponton az Orbán iránti személyes szimpátia és tisztelet lehetőségét sem zárhatjuk ki teljesen.

Itt tehát a Robert Fico által bejárt damaszkuszi út román változatával van dolgunk. S mivel ez a folyamat Simion esetében már évek óta megfigyelhető, Kelemen Hunor megjegyzését, miszerint ez csak politikai marketing, talán annyival egészíthetjük ki, hogy ebben az esetben az AUR-vezér nem egyetlen kampányra, hanem egy több évtizedes politikai karrierre tervezte meg a marketingstratégiát.

Amiről még mindenképpen szólnunk kell, az Orbán Viktor tihanyi Facebook-bejegyzése, amelynek előzményét éppen a szóban forgó tévévitán elhangzottak adták. Szögezzük le, hogy a magyar kormányfőnek ez az udvariassági válaszreakciója akkor sem értelmezhető támogatásként, ha utólag Simion – meglehetősen ordenáré módon csapva le a labdát – Orbán-idézetekkel szórta tele a Székelyföldet. A miniszterelnök ugyanis egyértelművé tette, hogy számára az RMDSZ álláspontja a mérvadó. Az persze egyáltalán nem zárható ki, hogy Orbán Viktor egyfajta biztosítéknak szánta a bejegyzést, vagyis épp azt kívánta elérni, hogy az akkor esélyesebbnek tűnő Simion ne Úzvölgye (vagy némi malíciával: ne Nicușor Dan) szellemében, hanem a már belengetett partnerség jegyében kezdje meg elnöki mandátumát, amivel egyúttal az erdélyi magyarokkal szembeni represszív államfői politika esélyét is minimalizálta.

Orbán Viktor tehát éppen az RMDSZ helyett kockáztatott, előre levéve róluk a terhet arra az esetre, ha végül Simion győzne. Az elhíresült bejegyzés nemzetpolitikai szükségszerűség volt, s ehhez képest másodlagos, hogy ott lebegett-e a kormányfő előtt egy magyar–szlovák–román–szerb szövetség víziója, vagy sem.

Néhány gondolat az RMDSZ-ről

Kelemen Hunorék szokatlanul magasra emelték a kampányban a választás tétjét, csakhogy most a győzelem alternatívája nélkül. Szemben ugyanis azokkal az esetekkel, amikor a szövetség parlamenti bekerülése, egy-egy stratégiai jelentőségű város megszerzése/visszaszerzése, vagy egy funári karakterű polgármester kiütése volt a cél, most egy még csak nem is létező szituáció elkerülése érdekében mozgósították a közösség tagjait úgy, hogy a favorit jelölt győzelme semmilyen plusz hozadékot nem ígért nekik. Vagyis abban a tudatban kellett szavazniuk, hogy helyzetük a kívánt cél elérése során sem lesz jobb, mint 2025. május 18. előtt.

Ilyenkor, pozitív ösztönzők hiányában a pánikhangulat valóban segíthet az urnákhoz vinni a választókat. Az RMDSZ profi módon gondoskodott erről a miliőről, amelyet még Simion váratlan székelyföldi trollkodása sem tudott áthangolni, s a magyarok mintaszerűen teljesítették, amit a pártjuk elvárt tőlük.

Azonban egyre világosabban látszik, hogy a választók riogatására épülő kampány nem kivétel volt, hanem maga a jövő, vagyis rendszerszintű jelenséggel van dolgunk, s a magyarok később is számíthatnak erre a felfokozottságra.

Ennek egyszerű a magyarázata. Az RMDSZ, amely a kilencvenes években még egy platformokból álló, az erdélyi magyarság különféle ideológiai, szociológiai és földrajzi csoportjait összefogó, határozott etnopolitikai célokkal rendelkező ernyőszervezet volt, amely befelé egyeztetésre, kifelé érdekvédelemre rendezkedett be, mára egy profi és modern párttá szerveződött, ahol a politizálás fő értelmét a kormányzati részvétel jelenti.

Amikor pedig már sem akarat, sem lehetőség nincsen a korábbi, nagyívű etnopolitikai célok elérésére, a választókat sem érdemes többé a kisebbségi jogok bővítésével, vagyis a fejlődéssel motiválni. Alternatívaként egyetlen választási cél marad: az etnikai feszültségek időszakába való visszatérés megakadályozása, aminek kampányidőben logikus velejárója a sokkolás.

Ez az új kampánytrend már az előző, időközben lefújt őszi elnökválasztás során is érzékelhető volt, amikor a szintén AUR-istállóból érkezett, bevallottan Vasgárdista-szimpatizáns – ugyanakkor a magyarokkal egyáltalán nem foglalkozó – Călin Georgescu ellen mozgósított hasonló retorikával az RMDSZ. Akkor azonban a párt az egy héttel később megrendezett parlamenti választáson még be tudta csatornázni a maga javára a felkorbácsolt közhangulatot, történelme egyik legjobb választási eredményét söpörve be. Most azonban az RMDSZ-nek a feszített és feszült véghajrából semmilyen közvetlen politikai haszna nem származott.

Ha tehát tudomásul is vesszük, hogy az erdélyi magyar politikai kommunikációt innentől a negatív ösztönzők határozzák meg, még mindig ott a kérdés, hogy miért egy kizárólag román jelöltekre korlátozódó összecsapásra időzítette eddigi egyik legnagyobb mozgósítását a magyar párt.

Az első lehetőség az, hogy a jövőben egyáltalán nem számít majd a különféle választások valódi tétje, s minden mozgósítás totális lesz – és mivel Romániában bármely sarkon találni egy magyar szempontból veszélyesnek minősíthető jelöltet, indokból sosem lesz hiány. Ez azonban hosszú távon zsákutca, ugyanis egy ilyen intenzív stresszkampány túl sokszor nem ismételhető meg – ami lehet, épp akkor derül majd ki, amikor tényleg szükség lenne rá. Csak hogy érzékelje az olvasó, miről is van szó: a mostani elnökválasztási kampány során a Székelyföldön olyan – minden tényalapot nélkülöző, és nyilván nem a piaci kofák által kitalált – rémtörténetek keringtek, miszerint Simion győzelme esetén megszüntetik a magyar nyelvű érettségit, vagy hogy minden székely város főterén gigantikus román nacionalista emlékművet állítanak; nem véletlen, hogy a választás napján sokan kétségbeesetten üzentek a külföldön élő rokonaiknak, hogy siessenek a helyi román nagykövetség szavazófülkéihez, megmenteni őket. Választáspszichológiai újdonságként még a székelyföldi létezést is sikerült a veszélyeztetettség-tudat forrásává tenni, vagyis a fonákjára fordítani az etnikai tömbben élők természetes biztonságérzetét. A csíkszeredai polgármester például így fogalmazott: „A legsérülékenyebbek mi vagyunk: csíkszeredaiak, székelyföldiek, erdélyiek ott, ahol erősebb közösségben élünk, mert célpont leszünk.”

A másik magyarázat, hogy az RMDSZ valóban féltette a magyar közösséget Simion ultranacionalizmusától. Csakhogy itt sokat látott, dörzsölt politikusokról van szó, akik nyilván észlelték az AUR-vezér politikájának és retorikájának a változásait, értik a jelenség motivációit, számolnak annak folyamatjellegével és távlataival, s tudják jól, hogy az, ami 2019-ben még kisebb-nagyobb etnikai feszültségekkel is fenyegethetett volna, ma már nem veszélyesebb a bármely román jelölt szervezetében kimutatható hungarofóbia-vírusnál. Ne felejtsük el, hogy a 2000-es elnökválasztás második fordulójában, amikor a mostanihoz hasonló helyzet állt elő – akkor Ion Iliescu és a Nagy-Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim-Tudor mérkőzött meg egymással –, az RMDSZ annak az Iliescunak a támogatására szólította fel a magyarokat, akit elsőszámú politikai felelősség terhel az 1990-es marosvásárhelyi pogromért. Ha a magyar vezetők abban a sajátos helyzetben nem féltek támogatni egy nagypályás politikai gengsztert, miért látnák most sokkal félelmetesebbnek a hozzá képest amatőr betyárnak tűnő George Simiont?

Nem kérdés, hogy az erdélyi magyarság – gondoljunk bármit az AUR-vezér személyes fejlődéséről, újonnan deklarált együttműködési hajlandóságáról vagy Orbán Viktorral kapcsolatos véleményéről – tartozott George Simionnak az úzvölgyi temetőgyalázás és magyarverés, valamint a párttársa által indított perek sokasága miatt. Azonban még ez a tény sem magyarázza meg a közvélemény ilyen mértékű hiszterizálását, éppen ellenkezőleg: egy revánskampány lebonyolítását indokolta volna, amivel szintén el lehetett volna érni Simion bukását. Ha valaki nem értené a kettő közötti különbséget: pánikkampány esetén a szavazó az alárendelt fél, revánskampány esetén viszont a számonkérő szerepébe kerül. Nem mindegy.

A közvetlen politikai hasznot nem hozó május 18-i szupermozgósítás harmadik lehetséges magyarázata, hogy az RMDSZ nem etnikai szerveződésként, hanem rendszerpárti minőségében, a román establishment integráns részeként tett meg mindent a kívülálló, kiszámíthatatlan, elitellenes, ráadásul az Ukrajna-párti európai mainstream számára is kellemetlen AUR-vezér távoltartásáért – ahogy azt ősszel Georgescuval szemben is történt. És mivel Simion az országban élő különböző szavazói csoportok közül a magyarokra gyakorolta a legerősebb taszító hatást, az RMDSZ kulcsszerepet játszhatott ebben az elitvédelmi politikai műveletben.

Ami viszont a sakktábla parasztjait, vagyis az erdélyi magyarokat illeti, velük szemben óriási kockázatot vállalt az érdekvédelmi szervezet. George Simion győzelme ugyanis valószínűleg tömegesen váltott volna ki pánikreakciót, pszeudo-polgárháborús tudatállapotot a magyarokból, ami – 1990 márciusához hasonlóan – akár egy új kivándorlási hullámhoz is vezethetett volna. S bár ez az eshetőség végül elmaradt, mindenképpen szükséges legalább magunknak feltenni a kérdést: meddig szabad feszíteni egy száz éve ellenséges környezetben élő kisebbség idegrendszerét, s hol húzódik az a határ, ahol a veszélyhelyzet miatti mozgósítás már többet visz, mint hoz? A kérdés nem csak etikai, hanem praktikus szempontból, a politikai szereplők szempontjából is esedékes, hiszen a covid óta világszerte, így nyilván Erdélyben is nőtt azon választók száma, akik – még ha aktív szavazók maradtak is – addigi közéleti lelkesedésüket távolságtartó szkepticizmusra, netán cinizmusra cserélték. A kommunikációs stratégiák tervezéskor immár az ő megnövekedett jelenlétükkel is számolni kell.

Mindenesetre, ha a jelenlegi sokkterápiás szavazás helyett egy ludasmatyis kedéllyel, önbizalommal és nemes haraggal átitatott visszavágót láttunk volna, akkor május 18-ának a vasárnapja egy igazi népmesei élmény lett volna mindenkinek, s akkor nem a megkönnyebbült sóhaj, hanem a közösségi erő megtapasztalása lenne most az irányadó érzület. Így azonban az igazi katarzis elmaradt.

Epilógus, avagy röviden a román háláról

Utoljára 1989 decemberében, a Tőkés László és gyülekezete által kirobbantott forradalom idején volt lehetősége a „felvilágosult” román többségnek arra, hogy köszönetet mondjon a magyaroknak, amiért a normalitás útjára terelték Romániát. Ezt akkor elmulasztották, sőt nem sokkal később a román politikai elit Tőkést közellenséggé minősítette.

Most ismét eljött az ideje a többség részéről a gesztusgyakorlásnak. A román értelmiség ugyanis egységesen letette a voksot Nicușor Dan mellett, aki a városlakó románok mellett egyértelműen a magyaroknak köszönheti győzelmét. A településekre lebontott második fordulós választási térképeken világosan kirajzolódik az erdélyi magyarok szállásterülete. Ennek ellenére a hála megint elmaradni látszik.

Néhány morzsát azért odavetettek. A választás éjszakáján az egyik román hírtelevízió adásában a stúdióvendégek örömtapssal fogadták a Hargita megyei eredményeket. Az esetről tudósító újságíró szerint ennek örülnünk kellene.

Aztán itt van Tudor Duică, aki a transzilván román értelmiségiek valóban figyelemreméltó szűk köréhez tartozik, és magyarul is beszél. Ő a választási eredmények kapcsán azt írta a Facebookon, hogy a román társadalomnak ideje lenne elismerni a Székelyföld önálló identitását. Kedves bejegyzés ez egy olyan személyiségtől, aki tisztában van a helyi valósággal, de amikor a románság hálájáról beszélünk, ennél azért többre lenne szükség – hiszen harmincöt éve ismeri mindenki az erdélyi, s azon belül a székelyföldi magyarság konkrét jogigényeit.

A legrészletesebb, s egyúttal leginkább figyelemre méltó írást Cristian Pantazi újságíró, a G4Media.ro hírportál főszerkesztője közölte. A Mandiner hírösszefoglalójában a következőket olvashatjuk: „Románia megmenekült a szélsőségesség és az euroszkepticizmus mély szakadékától – és ebben kulcsszerepet játszott a romániai magyar közösség példás részvétele a választások második fordulójában. Egy ismert román publicista szerint most már nem elég a szép szavak szintjén hálásnak lenni, ideje konkrét lépéseket tenni a magyar kisebbség irányába.”

Aki azonban azt hiszi, hogy autonómiáról, észak-erdélyi autópályáról vagy az ötvenes évek végén beolvasztott önálló állami magyar egyetem visszaállításáról olvashat majd, az téved. A publicista-főszerkesztő első javaslata: biztosítani kellene a közigazgatási anyanyelvhasználatot a magyarok által legalább 20 százalékban lakott településeken. Csakhogy az ezt garantáló törvény már hosszú ideje létezik, s ezt érdekes módon a szerző is elismeri.

Második javaslat: legyen magyar bíró a román Alkotmánybíróságban. A helyzet az, hogy már van. Ezt is elismeri a szerző – szerinte a javaslat majd akkor lesz esedékes, ha az érintett bírónak lejár a mandátuma. Értelmezéshez lásd az előző pontot: pluszjog az, ha megtarthatod, amit egyszer már megkaptál.

Harmadik javaslat: az új román államfő vegyen maga mellé magyar tanácsadót – de mandátuma ne a kisebbségi ügyekre vonatkozzon.

Negyedik javaslat: építsék meg a Székelyföldet a moldvai Jászvásárral – vagyis a színmagyar vidéket a színrománnal – összekötő autópályát. Ha valaki nem érti, hogy miért éppen a Kárpátoktól kifelé vezető nyomvonal, és nem a mindenki által óhajtott észak-erdélyi sztráda jutott a főszerkesztő eszébe, a válaszért menjen el a Csallóközbe. Ott megnézheti, hogy mit eredményezett a felvidéki tömbmagyar régiót Pozsonnyal összekötő infrastruktúra: a többséghez tartozó népesség tömeges és megállíthatatlan betelepülését.

Ötödik javaslat: a román nyelv oktatásának erősítése a Székelyföldön, természetesen a székelyek érdekében. Széljegyzet: a helyi magyar pedagógusok egyöntetű véleménye szerint a székelyföldi románnyelv-tudás általános elmélyítéséhez nem „erősítésre”, hanem az idegen nyelveknél szükséges önálló tanítási módszertanra lenne szükség – ez a szakmai javaslat azonban mindeddig sértette a bukaresti politikusok nemzeti önérzetét.

Az újságíró végül a magyar kormánypártok „revizionizmusáról” is odavetett valami megjegyzést – de ez valószínűleg már nem képezi a javaslatcsomag részét.

Már csak egy kérdés maradt hátra: mi szükségünk van egyáltalán az úzvölgyi ellenségekre, ha egyszer olyan barátokat tudhatunk magunkénak, mint ez a derék román főszerkesztő?

Keményfi Kornél