Templom és iskola
Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Reményik Sándor, 1925
Kedves ünneplők!
Talán meglepő, hogy egy felvidéki nemesi származású, de transzilvanista erdélyivé lett református költő verse hangzik el egy katolikus templom felszentelése alkalmából. Ám mondanivalója egyetemes és mindig aktuális. Ma is az, nemcsak 1925-ben, Trianon után nemsokkal.
Nemrég szóltunk erről az tragikus eseményről, melynek keserű emléke mára a Nemzeti Összetartozás Napjává nemesült. Erre az összetartozásra igencsak szükség van napjainkban is. Most éppen Erdélyben mutathattuk meg az árvíz, a parajdi tragédia kapcsán, hogy tudunk még nemzetben gondolkodni és cselekedni. Együttérzésünk, imáink közös nagy erőként mutatkoztak meg és egyházaink, azokhoz kapcsolódó szervezeteink révén jutott el a tárgyiasult segítségünk is pontosan oda, ahol valóban szükség volt és van rá.
Ez az összetartozás és összefogás – mely ránk, a széthúzásról elhíresült magyarokra nem mindig jellemző – mutatkozott meg e templom építése és szentelési ünnepsége kapcsán is, hiszen az okányiak mellett itt van Békés és minden filiája is úgy, hogy nemcsak testét, hanem lelkét is ünneplőbe öltöztette mindenki.
Itt van, mert ha még nem is fogalmazta meg magában, de zsigereiben érzi minden jelenlevő, hogy ebben a legnegatívabb, legpejoratívabb jelzőkkel jellemezhető globalizált, szekularizált világban a Jóisten kisebb csodája, hogy itt, a viharsarokban egy maroknyi konok katolikus – hála a kormány és a püspökség tudatos és értő segítségének – pontot tud tenni az i-re. Pontot, hisz az okányi vadonatúj építménnyel minden filiának temploma lett! És megtörténik mindez akkor, amikor a pár nemzedékkel ezelőtt még irigységgel csodált Nyugaton a sátán veszi át lassan a hatalmat és rombol le, tesz kocsmává sok-sok Istenházát.
Nagy kegy, nagy áldás ez nekünk. Nem adhatunk mindezért eléggé hálát a Jóistennek.
Kedves okányiak!
Egy templommal gazdagabb lenni nagy ajándék. Most éppen Szent István királyunk ránk rótt feladatának tettek eleget a megépítéssel és befogadással. Ám nyilván érzik azt is, hogy ez az ajándék feladatokat is hoz magával. De ne féljenek. Vigyázó szemüket most ne Párizsra, hanem Tarhosra vessék. Ebben a lélekszámra kicsi faluban is nemrég épült meg a település első temploma, melyben az elején volt még üres hely vasárnaponként. Ám aztán következett az iskola, amely hozta magával a gyerekeket, ők meg a szülőket, s ma már ott tartanak, hogy a település lélekszáma nő, már a szomszédból is mennek oda tanulni vágyók és bizony kicsi lett a templom is! Lelkes polgármester, egyre lelkesebb pedagógusok, összefogó és befogadó helybelieknek hála a falunak lett főtere és lelke. Ami ismét csak egy isteni csodának számít ma.
Ha messzire tekintünk, botor, bolond világot látunk. Ha saját környezetünket nézzük, naponta ezekbe a kicsi, de rettenetesen fontos csodákba botolhatunk. Ha pedig elbizonytalanodnánk, elég feltekintenünk az égre.
Ez az ég s az ott lakó Jóisten segítse és áldja meg önöket is e szép templommal gyarapodott településükön, Okányban.
Pálmai Tamás
