Az emberfia – ha van annyi mersze, hogy pár pillanatra ki merjen lépni a számára oly jól kitalált mókuskerékből – csak gondolkodik, csak mélázik, csak csodálkozik. Ez különleges dolog ám, hisz az egész evet-szerkezetet éppen azért dolgozták ilyenre ki, hogy ne legyen ideje használni a még ki nem mosott agyát teremtő tevékenységre – értsd értelmes gondolatok megszülésére –, hanem az csak befogadó szervvé silányuljon, mely a politika irányította média­ ragacsát legyen csak képes magáévá tenni, s ezáltal teljesen letapadni receptori szinten.

De semmi sem tökéletes – ebben ez esetben hála a Jóistennek –, így ezen körmönfont gépezet is hibázhat, és ilyenkor, e sokszor csak résnyi lehetőséget kihasználva adódik mód és lehetőség az emlegetett emberi lénynek kreativitásra termett szervét arra is használni, amire valójában hivatott. Így történhet meg az, hogy elkezdheti törni buksiját: mivégre vagyunk is e világon, s ez a világ miért olyan amilyen, sőt, valóban olyan-e, amilyennek láttatják vagy sem? Ha nem, akkor miféle is, és ha valóban ily mértékben rossz, akkor hogyan is lehetne javítani rajta?

Nehéz terep ez. Átlátni szinte lehetetlen, ám kicsit elábrándozni a megreparálás módján igencsak lehetséges. Agytekervényeink ilyetén – végre izzadságos – megdolgoztatása során olyan profán dolgok jutnak például az eszébe Ádámunk e kései ivadékának, hogy: minek annyi fegyver, amennyivel a Föld lakosságának többszörösét is ki lehetne úgy írtani, hogy közben golyóbisunkat is végleg tönkre tegyük? Vagy: hogyan is éltünk meg, mikor nem voltak multik, csak kis sarki boltok? Mikor nem volt műtrágya. Mikor nem volt minden műanyagból. Mikor nem voltak „adalék” anyagok, íz- és vágyfokozók. Mikor nem tudtuk meg azonnal, hogy a világ másik végén miként szellentett 90 decibelnyit egy celeb? Mikor még nem is voltak celebek! Mikor azért dolgoztunk, hogy tartósat termeljünk, és nem fogyasztói társadalom voltunk. Mikor nem dobtuk ki az élelmiszerek harmadát úgy, hogy közben a világ másik fele éppen éhen halni készül. Mikor egy ország nem kizárólag a hadi iparából él meg vagy az ott megtermesztett, legyártott kábítószerből. Mikor este könyvet olvastunk, a szappant mosakodásra használtuk és nem opera készítésére. Mikor nem megbomlott elmék akarták nagyhatalmak vezetőiként hagymázas álmú filozófusok eszméit életmódként ránk kényszeríteni. Mikor az iskolában írni, olvasni, számolni tanultunk és nem lettünk pszichológusra szoruló lelki rokkantak egy taslitól vagy egy tenyerestől, no meg nem terveztük tanárainkat és osztálytársainkat gépfegyverrel kiirtani „hatalmas” sérelmeinket megtorolandó. Mikor nem húztunk vonalzóval országhatárokat és gerjesztettünk tudatosan olyan konfliktusokat, amelyben állati módon irtják egymást emberek a mi zsoldosainkkal és fegyvereinkkel. Mikor nem akartuk még teljesen kiszipolyozni életterünket és irányítani a természetet.

A sor végtelen és – mint a fenti röpke mintavételből látszik – a megoldandó bajok halmaza irdatlan. De még nem kásahegy! S bár a „bontási” melónk nem egyszerű, az első lépés mégis az: egyszerűen neki kell fogni. Közösen. Kalákában a Jóistennel.

Pálmai Tamás