2022. május 13-án, pénteken történt. Belzebub sétálni indult, ha akarod ellenőrző körútnak is tarthatod. Bejárta a pokol bugyrait és mindenütt szorgalmasan ügyködő ördögfiókákat látott, akik jobbnál jobb ötletekkel kínozták az elkárhozottakat. Belzebubnak megakadt a szeme az egyiken. Az ördögadta kópé olykor angyalnak nézett ki, legalábbis az a bús képű kövér politikus, aki a gondjaira volt bízva, annak látta. Ez az angyalszerű ördög azt súgta neki: jó hírem van számodra. A választóid olyan sokat imádkoztak érted, hogy elérték: holnap kiszabadulsz. Áthelyeznek a mennyországba. A politikus hitte is, nem is, azaz még emlékezett a tanulmányaiból, hogy ez a mutatvány nem lehetséges. Egy bizonyos gazdag embernek elég egyértelműen elmondta Ábrahám. Így azután nem is készült fel az útra. De az ördögfi addig-addig duruzsolta a fülébe, hogy bár bűnös életet élt, de a választóit annyira szerette, hogy azok hálából nagy imahadjárattal megenyhítették Szent Péter szívét, s lám itt küldi a belépőjegyet a mennyországba. Így hát nekikészült az útnak. Örült nagyon, de korai volt az öröme, mert a kapu nem nyílt ki, az ördöge meg röhögve közölte: csak vicceltem. Pokoli vicceid vannak, mondta, és a csalódástól menten szívinfarktust kapott, és meghalt. Azaz meghalt volna, ha a pokolban meg lehetne halni.

Ügyes vagy, mondta Belzebub, gyere velem. Elindult a palotája felé, s a palota kertjében meglátta Durmót, a haszontalan ördögfit, amint egy függőágyban heverészett. Na te lustaság, add át a helyed ennek a fickónak, te meg lódulj, földi szolgálatba küldelek. Indulok ízibe, de mi lesz a dolgom? A legelső feladatod, hogy ezt kitaláld. Ezek szerint nem lesz főnököm? Nem, te leszel a főnök. Milyen főnök az, akinek nincs beosztottja? Elvihetem Durkót? Vigyed, vigyed, csak már ne lássam a ronda képedet.

Így azután Durmó és Durkó mögött becsapódott a pokol kapuja, ők meg ott találták magukat Dél-Amerika déli végében. Hú, itt hideg van, kényeskedett Durkó, de amikor elkezdték körbe repülni a Földet, azt már élvezte, pedig ott még hidegebb volt minden. Durmó nem szórakozásból repült, helyet keresett, ahol lakhatnak. Háromszor is körbe repülték a Földet, elfáradtak, de még nem találták meg a főhadiszállásra valót. Ekkor felültek egy űrhajó tetejére, onnan nézték a világot. Persze úgy helyezkedtek el, hogy az űrhajósok ne lássák őket. Durkó azonban addig izgett-mozgott, amíg a farka be nem lógott az egyik ablakba. Ezen az űrhajón utasok is voltak, s egy asszonyság úgy megrémült az ördög farkától, hogy ruhát kellett cserélnie, ami egy űrhajóban nem is olyan könnyű mutatvány. Így azután hamarosan zűrhajó lett az űrhajóból, a két ördög meg jót röhögött a markába. Az utasok sok fényképet készítettek a lógó farokról, amiket azután hónapokig vizsgálgattak az Űrhivatal különféle laboratóriumaiban. A fénykép ellenére akadt, aki képzelgésnek minősítette az egészet, az átöltözésre kényszerült hölgy ennek az úrnak azzal a felkiáltással, hogy ezek szerint engem bolondnak tart, a fejéhez vágott mindent, ami a keze ügyébe került: két mobiltelefont és egy iPadet. Egy agrárszakember tehénfaroknak nézte, és cikket írt arról, hogy milyenek az űrtehenek. Egy jogász Putyin legújabb űrfegyverének minősítette a fényképeken látható tárgyat, és az ENSZ-hez fordult az űrfegyverkezést megtiltó egyezmény megsértése miatt. Zelenszkij újabb fegyver és lőszerszállítmányokat követelt a hír hallatán, és az első ukrán űrhajó kilövéséhez szükségesek berendezéseket. Orosz tudósok viszont az ukrán színeket vélték felfedezni a valaminek a végén, ezért Kijev bombázását javasolták. Ám a biztonsági szolgálat elvitte őket, mint rémhírterjesztőket Szentpétervár centrumába, ahol egy jól irányzott teherautó közreműködése révén kiderült, hogy rájuk valóban már Szent Péter vár. Durkó itt nem volt sikeres, mert az ártatlanul elhalálozottak kedvezményesen juthatnak be a mennyek országába. Belzebub tehát beírt egy rossz pontot Durkó ellenőrző füzetébe. A zűrhajózás miatt pedig egy jó pont is járt, így hát kiradírozta mindkettőt.

Durmó közben megtalálta, hogy hol legyen a főhadiszállásuk. Új-Zéland látszott megfelelő helynek, ott az Északi Sziget egyik tűzhányójának a kráterébe mentek le. No, itt nem fogsz fázni, mondta Durmó és hörpintett egyet a kráter alján fortyogó lávából. Aludni akartak, de az ördögök szemére fogalmi okokból nem jön az igazak álma, hát csak ott lustálkodtak a forró sziklákon. Nem volt kényelmetlen, hiszen a lustaság az ördög párnája.

Durkó is ismerte a földi világot, egyszer már volt külszolgálatban: mint krampusz kísérte a Mikulást. Ügyetlen volt, és amikor a Mikulás észrevette, hogy igazi ördögfi, úgy megrúgta, hogy visszarepült a pokolba. Durmó most azt mondta neki, hogy menjen, nézzen körül, tudja meg, hogy mi minden történik mostanában, amivel nekik érdemes volna foglalkozni.

Durkó tehát elindult, és először az újságokat bújta. Azzal ment vissza a jó meleg főhadiszállásra, hogy ezek az emberek elveszítették a józan eszüket. Tanulták ugyan az iskolában, hogy a növények oxigént termelnek, az állatok pedig szén-dioxidot lehelnek ki, de mégis nagy területeken kiirtották az őserdőket és most, hogy sok a szén-dioxid a levegőben, az állatokat is ki akarják irtani. Az állatok közé besorolják magukat is, mert felelős ember, mondják, nem szül gyereket.

Durmó nem volt teljesen megelégedve, mert erre még nem lehetett jó haditervet készíteni. Konkrétumok kellenek, nem elméletek, mondta és maga is elindult szétnézni az emberek világában. Szegény vándornak álcázta magát és egy farm közelében kificamította a bokáját. Nem ment tovább, elfeküdt az út menti árok szélén. A gazda épp hazahajtotta a tehéncsordát a legelőről, amikor meglátta az ott nyöszörgő idegent. Megnézte a lábát, felültette az egyik tehénre, s hazavitte. Otthon a felesége ügyesen helyre rakta a ficamot, beborogatta a fájós lábat. Még nem mehet ezzel a lábbal tovább, szólt a gazda, és vendégül látták a beteget, aki elmondta, hogy ő voltaképp munkát keres. Megegyeztek, hogy mihelyt meggyógyul a bokája, a vendégből munkás lesz. Lefekvés után a gazda arról kezdett panaszkodni a feleségének, hogy a kormány már megint milyen gazságot tervez: meg akarja adóztatni a teheneket, mert azok sok szén-monoxidot lehelnek ki világba, sőt még a szellentésük is terheli a levegőt.

Ha új adó jön, miért akarsz szolgát felvenni? – kérdezte az asszony. Ha jól dolgozik, nemcsak a bérét termeli ki, hanem az adót is, bizakodott a gazda. Másnap Durmó még nem tudott rendesen járni, otthon maradt hát, valami ülőmunkát keresett, hogy ne lopja a napot. Tetszett az asszonynak, hogy szorgalmas, s kedvesebben nézett rá. Durmó meg dicsérte, hogy milyen jól kezelte a lábát, majd egyre szebbeket mondott az asszonyról, dicsérte a mozgását, a mosolyát, a csillogó haját. Ne bomoljon már, utasította vissza az asszony, van nekem hites uram. Az van, de már régen bújt melléd az ágyba, mondta Durmó. Azt maga meg miből gondolja, csattant fel az asszony. Nem gondolom, tudom, ma lesz épp két hónapja. Jogod volna egy kis kiegészítésre. Nem tudod, hogy az a bolond férjed a fiatalabbik fejőlány miatt mondja fáradtnak magát? Durmó persze sokat tudott, de nem mindent. Például azt sem, hogy a farmon nem dolgoztak fejőlányok. Az asszony odament Durmóhoz, aki már-már azt hitte, sikerült a csel, de az asszony nem ölelte, hanem jól pofonvágta a szemtelenjét. Nocsak, mondta Durmó, azzal felállt és megkergette az asszonyt, aki pedig felkapta a sodrófát és akkorát ütött vele Durmó fejére, hogy csak nyekkent. Épp akkor jött haza a férje: Mit csinálsz, hisz agyonütöd?! Agyon én, hazudozik itt nekem, és el akar csábítani. Micsoda! kiáltott a gazda, hol a vasvillám? Bele akarta vágni a csábítóba. Durmó azonban elszaladt, semmi baja sem volt a bokájának. Úgy eltűnt a tanyáról, mintha soha ott nem lett volna. Persze nem ment el, veréb képében ott maradt, és csipegetett a tehénlepényből, közben érezte a metán szagot. Mert a metán az embereknek szagtalan gáz, de a verebeknek nem. Durmó kihallgatta a gazda beszédét, akinek az asszony mindent elmesélt.

Egy dologban igaza volt a gazembernek: te valóban nagyon szép asszony vagy, azzal magához ölelte a feleségét. Durmó pedig kapott egy rossz pontot Belzebubtól, hiszen jót tett az embereknek, s nem juttatott senkit a pokolra. Belzebub pedig nem szerette, ha üresen fortyognak az üstök. A poklot is utolérte az energiaválság.

Durmó viszont csak legyintett a rossz pont hírére. Játszik az öreg, egyre gyermetegebb. Mi lesz vele később? Meg nem hal, hiszen örök élete van, de nincs örökéletű fejedelemsége. Valakinek fel kell váltania, például nekem. Nem is volna rossz, de most más a dolgom. Csak tudnám, hogy mi.

Mire hazaért, már tudta. Eredj Durkó az emberek közé. Keressed azokat a kávéházakat, ahová az újságírók járnak. Beszélj nekik a föld felmelegedésének veszélyéről. Hogy megolvadnak a jéghegyek. A sík vidéket elönti a víz, meg ilyenek. Mások meg arról írjanak, hogy ezt a veszélyt el lehet hárítani, mert az emberek okozzák: sok a szén-dioxid a levegőben.

Durkó ügyesen járt el. Amikor először ült be egy kávéházba, ahol az újságírók lebzseltek, hogy megszerezzék az aznapi pletykákat, találkozott a helyi ördöggel. Hamar szót értettek, és ezekről a témákról kezdtek el jó hangosan beszélgetni. A firkászok meg füleltek. Azután Durkóék elmentek, de nem igazán. Bebújtak az újságírók fejébe, és onnan adták nekik az ötleteket. Ráadásul egymással is összeveszítették őket. Az egyik szerint harminc év múlva itt a katasztrófa, a másik rémhírterjesztéssel vádolta meg ezért, mert szerinte ötven év is beletelik. A harmadik pedig azt kifogásolta, hogy a másik kettő csak riogat, nem a megoldást keresi. Szóval állt a bál, és mindenki a klímaváltozásról beszélt, oly hevesen, mintha értené, amit mond. Pedig nem.

Durmó ez alatt elkezdett a politikusokkal foglalkozni. Azok még jobban összevesztek, mint az újságírók. Annyira, hogy végül a miniszterelnök elhatározta, hogy valóban tenni kell valamit. Összehívta a tudósokat, hogy megtudja, mi igaz mindebből. Az egyik kimutatta, hogy a sarki jég olvad. A másik rámutatott, hogy ezt máskor is megtette, de őt ezért kitették az állásából és a tudós társaságból. Volt, aki szerint a freon okozza, ami a flakonok hajtógáza. Nosza, a tettre kész képviselők betiltották a freont. Mások a szén-dioxidot vádolták. Igen ám, de Új-Zélandon a CO₂ kibocsátás majdnem nulla, ezzel nem lehetett kielégíteni a nekivadult zöldeket. A pénzügyminisztériumban egy buzgó előadó Durmótól megtudta, hogy az írek adóztatják a szarvasmarhákat. Mivel Új-Zélandban legalább kétszer annyi marha van, mint ember, még ha nem is számítják a marhák közé sem az újságírókat, sem a politikusokat. Egy újságíró arról cikkezett, hogy a tehenek metánt lélegeznek ki, meg szén-monoxidot, s mindkettő veszélyes a légkör ózontartalmára. Erre az említett előadó felterjesztést írt a miniszternek, hogy meg kell adóztatni a teheneket, ír mintára. A pénzügyérek szeretik az ilyen ötleteket, a fickóból főosztályvezető lett, az ötletéből pedig törvény. Több sem kellett az újságíróknak, meg az ellenzéknek, maró gúnnyal támadták a szellentés törvényt. Durkó amerikai professzor képében céget alapított, és olyan tablettákat árult, aminek a hatására a tehenek több tejet adnak és kevesebb káros anyagot lehelnek/szellentenek ki. A farmerek mázsaszám vették a holmit, és megfellebbezték az adókivetést, mondván, hogy az ő tehenük „környezetbarát”. Azóta beszélünk a fehér, a fekete és a tarka tehén mellett zöld tehénről is. A bíróság nem tudott dönteni, bár a taláros testület nagy tekintélyű tagjai személyesen szaglászták a tehenek elejét és végét. Ekkor Durmó egy vizsgáló laboratóriumot nyitott, amelyik hitelesen mérte, és a bíróság számára igazolta, hogy mi van a marhák leheletében és szellentésében. Minden fellebbezőnek tehát be kellett szereznie ezt az igazolást. Eredmény: Durkóhoz is, Durmóhoz is dőlt a pénz.

Durkó kíváncsiskodott: Mit csinálunk ennyi pénzzel? Elosztogatjuk. Akinek sok pénze van, azzal nekünk már semmi gondunk, mert az még több pénzt akar, és ezért mindenre hajlandó, azaz biztosan elkárhozik. Márpedig mitőlünk épp ezt várja Belzebub. Mondanom sem kell, Durmó terve bevált. Most már lustálkodhatott kedvére, az emberek áramlottak a Pokol fészkes fenekére. Ha valamiképp mégis a mennyekbe jutottak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Surján László