Tollhegyre tűzte Magyarországot egy román politológusnő. A banális hír érdekessége, hogy Veronica Anghel nem a nagy-magyarországos sálakat, a Parlamenten lengő székely zászlót vagy Horthy fehér lovát rója fel nekünk a Journal of Democracy legutóbbi számában, hanem a demokrácia hiányát.

„Ami elromlott Magyarországon” – ez a címe annak tanulmánynak látszó pamfletnek, amely indításképpen rögtön leszögezi, hogy Közép- és Kelet-Európában egyedül Magyarországon nem sikerült megszilárdítani a demokráciát. Az írás egyaránt nélkülözi a Belvárosból tollba mondott véleménycikkek jelződús liberálbarokkját és a Kim Scheppele-féle magyarszakértők fojtott hipertóniáját (ami persze nem akadálya annak, hogy hivatkozásként többször is belefussunk a nevezett személybe). A szerző tárgyilagos és távolságtartó hangnemben adja tudtunkra, hogy „a formálisan demokratikus magyar intézmények sosem tudták stabilizálni a demokráciát”; hogy a Fidesz támogatása a magyar választók demokrácia iránti közönyéről árulkodik; hogy a KDNP köreiben a 2. világháború utáni területvesztések miatt panaszkodtak. Személy szerint nekem az tetszik a legjobban, amikor kedélyesen eljátszik a lehetőséggel, hogy Magyarország esetleg sohasem volt demokrácia.

De miért ne lehetne egy román egyúttal liberális? Miért ne támadhatná Magyarországot ő is globalista szempontok alapján, mint például Szombati Kristóf, Pető Andrea vagy Ágh Attila, a nemzetközi akadémiai világ Tóta W. Árpádjai?

Például ízlésbeli okokból. A dolgok optikája miatt. Kezdjük azzal, hogy amikor az Európai Unió csúcsvezetői nyakig ülnek a korrupciós ügyekben, s az EU első embere sms-ben bonyolítja le (az EU nevében!) férje 35 milliárd eurós vakcinabizniszét, az antiputyinista észt kormányfő családtagjai pedig zsíros üzleteket kötnek Oroszországgal, miközben Brüsszelben betiltják a konzervatívok nemzetközi konferenciáját – nos, ilyen körülmények között Magyarországot egyetlen célpontként kipécézni, korrupcióval és a diktatúra vádolni csak személyes rosszindulatból vagy megrendelésre lehet. Akkor is, ha az illető történetesen román.

A funári mélységű sovén támadásokat már megszoktuk, sőt szinte elvárjuk. Az viszont kifejezetten rosszul esik, amikor a dákoromán bunkósbot vagy a vasgárdista pöröly helyett mások kifinomult fegyvereivel, lesből támadnak ránk. Mintha profi rablókkal küzdenénk az utcán, s egy arra járó haragosunk bokán rúgna minket.

Ennyit röviden a dolgok optikájáról.

Jelentősen enyhítené a helyzetet, ha Anghel kisasszony – akár itt, akár egy másik publikációjában – hasonló kritikai érzékkel írna a saját hazájáról is. Hiszen mégsem mondhatja el minden ország magáról azt, hogy 80 év alatt sikeresen leradírozott a térképről egy 800 éves magaskultúrát (természetesen az erdélyi szászokra gondolok), vagy hogy az asszír birodalom módszereit meghonosítva, tömegesen telepítette rá a sajátjait a neki nem tetsző etnikumok szállásterületére. Journal of Democracy azonban ide vagy oda, ilyen szintű önkritikáról, tudományos objektivitásról ne is álmodozzunk. Veronika Anghel ugyanis egy másik tanulmányában – bár elismeri szülőhazája lemaradását az igazságszolgáltatás függetlensége vagy a korrupció elleni küzdelem terén – ex cathedra leszögezi, hogy „Romániának sikerült ellenállnia az elit azon kísérleteinek, amelyek, Magyarország vagy Lengyelország mintájára, a demokratikus intézmények megváltoztatására irányultak”.

Persze lehet, hogy tényleg igaza van, s a román demokratikus intézmények valóban nem változtak semmit. Induljunk el hát ezen a nyomvonalon! Még csak nem is kell 1990-ig visszamenni a példákkal, ahogy azt a kartársnő teszi (bár erős a kísértés, hogy mi is ezzel a dátummal, például a marosvásárhelyi pogrommal indítsunk). Nézzük csupán az idei tavasz krónikáját, a számos problémás terület közül pedig koncentráljunk egyetlenre, a magyar kisebbség helyzetére!

A bukaresti parlament márciusi ülésszakán például a rituális megalázás módszerein ötletelgettek a honatyák. Az egyik legnépszerűbb román párt, az AUR bevezetné „az etnikai kisebbségek román nemzet iránt kifejezett tiszteletének napját” (hogy a pofátlanság teljes legyen, egy szász író ürügyén), míg egy másik javaslat a „nemzeti lobogó napját” tenné kötelezővé. Ez utóbbi napon a polgármestereknek a román zászlót kellene nyilvánosan csókolgatniuk, nem kevés pénzbüntetés lehetőségétől ösztönözve. Ha valaki legyintene, hogy ez csak egy nacionalista ellenzéki párt ámokfutása, emlékeztetnénk arra, hogy a román parlament nemrég június 4-ét, a trianoni szerződés dátumát is ünneppé nyilvánította – s mivel ezen a napon csak Magyarország volt az aláíró fél, Románia nem, a döntés lényegében a magyarok feletti kárörömöt kodifikálta.

De haladjunk tovább! A román hatóságok – a helyi prefektúrák, azaz kormányhivatalok feljelentései nyomán – idén is pénzbüntetéssel sújtották azokat a székelyföldi önkormányzatokat, amelyek március 15-én piros-fehér-zöld dekorációt használtak. A szankciók befizetése évek óta elmaradhatatlan tartozéka a nemzeti ünnepnek, noha a román–magyar alapszerződés már 1996 óta biztosítja az erdélyi magyarság szabad szimbólumhasználatát. Két hónappal később – mintha a román állam csak meg akarná erősíteni, hogy itt egy tudatos stratégiáról van szó – a rendőrök az FK Csíkszereda és a Dinamo bukaresti mérkőzése előtt, egy alapos, tervszerű motozást követően, elkobozták a szurkolóktól a székely szimbólumokat tartalmazó molinót.

Nézzük tovább.

Nem minden EU-tagállam büszkélkedhet azzal, hogy nacionalista csoportjai szervezetten, következmények nélkül dúlhatják fel egy etnikai kisebbség katonai temetőjét.

A következménynélküliségről április óta papírja is van Romániának: az ügyészség vádemelés nélkül lezárta az úzvölgyi temetőben randalírozó soviniszták ellen sírgyalázás, valamint gyűlöletre, erőszakra és diszkriminációra való felbujtás miatt indított büntetőjogi eljárást.

A közvetlenül a román államhoz köthető esetek mellett említsük még meg a társadalmi szintű gyűlöletbűncselekményeket is, változatlanul az elmúlt két-három hónapra koncentrálva. Áprilisban a román tornászválogatott resicabányai edzőtáborában egy 15 éves fiút – idézzük a hírt – „a fűtőtesthez kötöztek, erőszakkal alkoholt itattak vele, megnyírták, hamut szórtak fejére, levetkőztették és szexuális játékot mímeltek vele, miközben egész idő alatt azt kiabálták rá, hogy »ungure« (te magyar)”. Május végén ismeretlenek szórófestékkel fújták le Medgyes és még két közeli falu helységnévtábláin a magyar és német településneveket – ez egyébként Erdélyben román nemzeti sport, szinte havonta történnek ilyen esetek. E sorok írásakor pedig arról érkeztek hírek, hogy az úzvölgyi vandálok – nyilván büntethetetlenségük friss tudatában – ismét a magyar katonai temetőbe készülnek…

Ezek történtek tehát Erdélyben az Anghel-tanulmány megjelenésének időszakában, bár ez nyilván csak a jéghegy csúcsa, hiszen a legtöbb magyarellenes incidens után nem születik feljelentés, például az említett edzőtábori történet is a szülők akarata ellenére, véletlenszerűen került napvilágra.

Ami a Magyarország demokratikus múltjáról tett megjegyzést illeti, nem várható el, hogy egy bukaresti politológus ismerje például az Aranybulla jelentőségét, viszont az 1568-as tordai országgyűlés határozatáról, a világtörténelem első vallásszabadság-törvényéről illett volna hallania. És ha fentebb már szóba került a 800 éves szász kultúra 80 év alatti felszámolása, nyilván mondani sem kell, hogy a virágzó időszak viszont a magyar uralom idejére esett, s összesen 650 évig élveztek deklarált etnikai autonómiát az erdélyi német közösség tagjai.

És ha már autonómia: miközben a területi étvágya miatt akaratlanul is multikulturális országgá vált Románia mai napig hallani sem akar a kisebbségek bármiféle önrendelkezéséről, Magyarország ezt már három évtizeddel ezelőtt biztosította mind a 13 őshonos nemzetisége számára – igen, köztük a maroknyi csonkaországbeli románnak is. Természetesen a kisebbségi önkormányzatok rendszerére, erre a nagyszerű, ám méltatlanul alulértékelt, saját magunk által is elhallgatott hungarikumra gondolok.

Lábjegyzetként legyen elég ennyi a magyar és a román demokráciáról. S ha Veronica Anghel a jövő héten is megtalál minket, legfeljebb a jövő heti példákkal válaszolunk neki.

Kovács Erik