Idén sem múlt el botrány nélkül az Erdély elszakítására emlékező román nemzeti ünnep (túl azon, hogy már magának az ünnepnek a tárgya is botrány). Ezúttal az Euronews magyar kiadásának újságírónője írt Románia és Erdély „újraegyesítéséről”, magáévá téve a román nacionalizmus történelemhamisító narratíváját.

A szerző, Anna Matrai javára legyen mondva, hogy a közfelháborodás láttán végül újraírta a cikket, törölve az ominózus kifejezést, egyúttal kitérve arra, hogy az elcsatolás Magyarország számára máig feldolgozhatatlan tragédiát jelent. Amennyiben a szerző azonos azzal a Mátrai Annával, aki a Városi Kurír nevű ballib szennyblogon minket, magyarokat lazán csak „hátranyilazóék”-nak nevezett, akkor még nagyobb az elismerésünk a példamutató hátraarcért.

December 1. ugyanis a jelek szerint nemcsak a román, hanem a magyarul beszélő hungarofóboknak is piros betűs ünnep, egy kivételes alkalom arra, hogy sót hintsenek a sebekbe. Adrian Nastase, a börtönjárt román miniszterelnök annak idején nagyon jól tudta, miért érdemes Bukarest helyett inkább Budapesten megkoccintania a területrablást, vagyis egyenesen a címzett házához vinni a rituális pofont. Tisztában volt vele, hogy

itt mindig volt és lesz bázisa a különféle kisebb-nagyobb nemzetárulásoknak

– már csak azért is, mert a románok magát december elsejét szintén egy ilyen árulásnak köszönhetik, miután Károlyi Mihályék utasítására a MÁV ingyenvonatokkal szállította a helyszínre a gyulafehérvári nagygyűlés résztvevőit. Akárki is volt végül a Kempinski Hotelben rendezett ünneplés ötletgazdája, a pezsgős embergyűrű fotója – a felszabadultan nevetgélő Verestóyval, Nastaséval, Medgyessyvel, Kováccsal és Gönczcel együtt – visszavonhatatlanul rákerült a kétezres évek szégyenfalára, az október 23-i magyarveréssel és a december 5-i nemzetárulással együtt.

A budapesti antinacionalisták mások nacionalizmusa iránti nyitottsága és megértése azonban nemcsak keleti, hanem északi irányban is működik. Szeptemberben épp ezen az oldalon írtunk arról, hogy a hazai balliberális szubkultúra – a Trianon-tagadás jegyében – milyen szívesen azonosul a szlovák nacionalista narratívával, miszerint Magyarországtól semmit sem szakítottak el, hiszen ugyanolyan jogutódja Ausztria–Magyarországnak, mint Csehszlovákia. Ha az elszakítás vagy a visszacsatolás szavakat idézőjelbe téve látjuk, az valójában ezt a történelem-értelmezést takarja. Már csak azt kellene megtudnunk, hogy akkor miért kellett a már megcsonkított Magyarországnak háborús jóvátételt fizetnie, Csehszlovákiának pedig miért nem… De mindegy, fontos küldetések teljesítése során ne várjunk el történelmi szaktudást vagy logikát.

Amit viszont érdemes tudnunk, az az, hogy a román nemzeti ünnep nem csak Magyarországon, hanem a jelenlegi államhatár túloldalán is melegágya a különféle botrányos eseményeknek.

A román nacionalista szervezetek december 1. ürügyén idén is félkatonai jellegű, erőfitogtató felvonulást szerveztek Sepsiszentgyörgyre, Háromszék központjába.

Az első ilyen – primitív, magyarellenes jelszavak skandálásában kimerülő – „megemlékezést” még 2009-ben rendezte meg egy szélsőjobboldali civil szervezet, amit aztán azóta is rendszeresen megismételnek ezen a napon a székely városban. Bár a szervezők rendszeresen az ottani román kisebbség meghívására hivatkoznak, a helyi lakosok – magyarok és románok egyaránt – mindeddig nem hagyták magukat belesodorni a provokációba, így ezek a „központi” román ünnepségek rendszerint érdektelenségbe fulladnak. Ami persze nem jelenti azt, hogy távozásuk után ne hagynák ott maguk után, afféle végtermékként, a nyomasztó hangulatot és a közmegbotránkozást.

De miért éppen Sepsiszentgyörgy került a román nacionalizmus fókuszába? Valószínűleg ugyanazért, amiért Marosvásárhely a romániai forradalom után. Akkor a székely főváros mintegy 60 százaléka még magyar volt. A román állampolitika azonban – amely a kommunista diktatúra alatt, cselekvési szabadságát kihasználva, ellenállás nélkül számolta fel Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti és számos más település őshonos többségét – nem tudta megemészteni, hogy a rendszerváltás után még mindig létezik egy magyar dominanciájú nagyváros Erdélyben. Akkoriban ugyanúgy szélsőséges civil és félkatonai szervezetek emlékeztették – szintén bármiféle jogkövetkezmény nélkül – a vásárhelyi magyarságot arra, hogy kié is az ország és a város, mint manapság Sepsiszentgyörgyön. Az eredmény közismert: mára, még ha enyhe mértékben is, Marosvásárhely román többségűvé vált. Jelenleg Sepsiszentgyörgy a legnagyobb létszámú magyar település Erdélyben, a lakosság egynegyedét kitevő, odatelepített román lakosság jelenléte pedig épp elég ok arra, hogy felkeltse a hagyományosan etnikai számarányokban gondolkodó román nacionalizmus étvágyát. Amíg a kommunizmusban a csendes és intenzív lakótelep-építés, addig ma a hangos, látványos megfélemlítés (vagy a legalábbis annak szánt militarista bohóckodás) jelzi a politika bekebelezési igényét.

December elseje tehát sokkal inkább ürügy, mint valós tartalommal bíró jubileum, Bukarestben, Sepsiszentgyörgyön és egyes budapesti asztaltársaságok körében egyaránt, még ha különböznek is a motivációk. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) nem ártana, ha a magyarországi hungarofób szubkultúra megértené, hogy amikor ezt a napot élteti és igazolja, akkor nem csupán egy magyar tragédiát ünnepel, hanem olyan törekvéseket is támogat, amelyek célja – épp a december elsejei zsákmány örök időkre szóló bebiztosításának rögeszméjétől vezérelve – egyfajta puha népirtás. Merthogy az őshonos népcsoportok eltakarítására (ld. szász minta), beolvasztására (ld. csángó minta), vagy kisebbségbe szorítására (ld. kolozsvári minta) sajnos nincs ennél pontosabb kifejezés.

Kovács Erik

Fotó: 3szek.ro