Miközben az Oroszországból és Ukrajnából érkező hírek már egy kétirányú háborúról szólnak, a nyugati sajtó a közelmúltban újabb frontot nyitott. Ezek szerint a Putyinnal szembeni belső ellenállás új színterét a moszkvai mozik képezik, ahol hónapok óta nagy sikerrel vetítik Mihail Bulgakov főművének legújabb filmváltozatát.

„Miért aggódik olyannyira Putyin A Mester és Margarita miatt?” – ezzel a címmel indította még tavasszal az egyik cikkét a popkultúra globális havilapja, a Vanity Fair. Az összeállításból nem kapunk választ a kérdésre, viszont bőséges információkat kapunk az ellenzéki beállítottságú, háborúellenes orosz rendező, a jelenleg Los Angelesben élő Mihail Loksin (Michael Lockshin) rendezéséről. A cikk azonban csak látszólag szól a kultúráról, annak szerzője ugyanis mindent elkövet, hogy az orosz irodalom egyik legnagyobb klasszikusának filmverzióját egy ízig-vérig antiputyinista műremeknek, a vetítéseket pedig rendszerellenes tömegtüntetéseknek láttassa. „Ez most még merészebb mozi” – írja a szerző, megjegyezve, hogy Oroszországban másként gondolkodó művészeket, szerzőket csuknak be. Nem csoda hát, ha „a közönség reakciója extatikus volt”, miután „felfedezhették egy író történetét, akit a darabjai miatt kiközösítenek”. A műsorból a magyar RTL.hu sem akart kimaradni, s az orosz–ukrán háború kitörésének második évfordulóját nem kisebb szenzációval köszöntötte, mint hogy „alakul a Putyin–Bulgakov csörte”.

Önmagában semmi különös nincs abban, ha egy műalkotás politikai áthallásokkal vagy akár nyílt vádbeszéddel operál – ha valahol, akkor Arany, Ady és Faludy országában ezt igazán tudják. A probléma csak az, hogy a permanens forradalom újságírónak látszó drukkerei már ott is alkotói ellenállást és közönségforradalmat vizionálnak, ahol csak vegytiszta kultúra van, semmi más.

Merthogy Bulgakov regénye (többek között) valóban erről szól: egy író küzdelmeiről az örökös, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan bürokrácia, és az azt paravánként használó féltékeny kollégák ellen. Csakhogy ez a történet Brezsnyev, Gorbacsov és Jelcin idejében is ugyanez volt (Sztálin és Hruscsov alatt még fiókban lapult a kézirat), s Loksin ha megfeszül sem tud ettől eltérő tartalmat a vászonra varázsolni. Közben eltelt néhány hónap, s bár sokan várták, hogy a kinóból kitóduló dühös tömeg egy télipalotás lendülettel megoldja azt, amit Zelenszkijék már két és fél éve képtelenek, a forradalom érdeklődés híján elmaradt, ahogy az utóbbi időben Budapesten is mindig.

Nem ez az első eset egyébként, hogy Bulgakov ikonikus műve közéleti konfliktusok célkeresztjébe kerül. 2004-ben már készítettek Oroszországban egy tízrészes tévésorozatot A Mester és Margaritából (nyolcadik feldolgozásként; Loksiné a tizenkettedik), akkor egy magas rangú ortodox atya tiltakozott a vetítés ellen, mondván, Bulgakov egy ötödik evangéliumot gyártott, amelyben Jézust egy Jesua nevű „pipogya filozófus” helyettesíti, a Sátánt megtestesítő Woland professzor pedig intellektuálisan magasabb rendű az előbbinél.

Akik annak idején elbliccelték volna ezt a gimnáziumi kötelező olvasmányt, azok kedvéért gyorsan mondjuk el, hogy a regény cselekménye három, helyenként egymásba érő cselekményszálon fut: az első történet a harmincas évekbeli Moszkvában játszódik, amelyet négytagú kíséretével bevesz a Sátán, felforgatva annak mindennapjait, a második a passió története Pilátus szemszögéből, a harmadikban pedig megismerhetjük a Mester, azaz Bulgakov alkotói küzdelmeit, valamint a múzsájával, Margaritával átélt szerelmét.

Az ortodox atyának kétségtelenül igaza van: Bulgakov teljesen új passiót kreált.

Jézust – akit hol Jesuaként, hol kitalált ragadványnevén szólít – félszeg, zavarba ejtő figuraként ábrázolja, akinek a nézetei csak nyomokban és felületesen emlékeztetnek az általunk ismert krisztusi tanításokra; a tizenkettő helyett csupán egyetlen követője van (Máté), akinek feljegyzéseit maga a regénybeli Jesua nevezi valótlanságnak; Júdás nem öngyilkosságot követ el, hanem meggyilkolják a Getsemáne-kertben, a megfeszítés leírása pedig olyan tiszteletlenül naturális, hogy az már a blaszfémia határát súrolja. Kétségtelen az is, hogy Jesuához képest Woland egy komoly, tiszteletet parancsoló figura – tegyük azonban rögtön hozzá, hogy egyes írók hajlamosak a saját intellektuális tépelődéseiket az isteni személlyel szembenálló karakterrel elmondatni, legyen az a Tragédia Lucifere vagy a Jézus Krisztus Szupersztár Júdása. Ugyanakkor A Mester és Margarita végén éppen Bulgakov Jesuája lesz az, aki Mátén keresztül parancsot küld a Sátánnak, amit az teljesít is, miként felemelő jelenet az is, amikor az életre szóló lelkifurdalástól gyötört Pilátus halála után újra találkozhat Jézussal. Az a feszült vita pedig, amelyet Júdea helytartója Kajafás főpappal folytat Jézus és Barabás ügyében, minden bizonnyal a világirodalom legjobban felépített dialógusai közé tartozik.

Azt tehát, hogy A Mester és Margarita remekmű, aligha lehet vitatni, s ezt még a fentebb idézett orosz ortodox pap is elismerte.

Sokkal nagyobb volumenű kérdéseket vet fel tehát a Bulgakov-regény, mintsem hogy annak tartalmát kicsinyes, kávészagú reggeleken kitalált politikai PR-üzenetekre fecséreljük. Jelen esetben azonban van egy váratlan csavar a történetben: az amerikai popmagazin és a hazai bulvármédium fontoskodását éppen közös védencük, a kijevi vezetés tette nevetségessé.

Alig néhány hónappal ugyanis az égig magasztalt mozipremier után az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete (UINR) elrendelte Bulgakov „hagyatékának felülvizsgálatát”, hogy az „megfelel-e az orosz birodalmi politikáról szóló törvénynek”. Az UINP közleményéből kiderült, hogy a szervezet illetékesei „kritikusan értékelték Mihail Bulgakov tevékenységét és nézeteit, mivel azok hozzájárultak az ukrán és az orosz nemzeti identitás közötti különbségek kiegyenlítéséhez”, ugyanis az író „imperialista nézeteket vallott, megvetette az ukránokat és kultúrájukat, gyűlölte az ukrán függetlenségi törekvéseket, valamint negatívan beszélt az ukrán állam megalakulásáról és vezetőiről”.

Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Elsőre talán azt, hogy így néz ki az amerikai eltörléskultúra, ha a volt Szovjetunió területén szövegezik. Ami pedig a másként gondolkodó szerzőkről és Putyin–Bulgakov csörtékről cikkező újságírókat illeti, a jövőre vonatkozóan – csupán a további mellélövések és baráti tüzek elkerülése végett – fogadjanak meg inkább egy egyszerű jó tanácsot: „Fenébe a sírást, fiuk, úgy éljetek, ahogy kijut!”

Ezek nem Bulgakov, hanem az ukrán nemzeti költő (lehet, e sorok megjelenésekor már orosz ügynök és valutaüzér) Tarasz Sevcsenko sorai. Érdemes őt is olvasni – a folyamatok ismeretében inkább sietve, mint alaposan.

Kovács Erik