Én igazán hittem az Európai Unióban. A középiskolában több úgynevezett „európai állampolgári ismeretek” versenyen vettem részt, ahol még jókat vitáztunk (többek közt Törökország uniós csatlakozásáról, ami már akkor is régóta terítéken volt), legalább két alkalommal győztünk is. Ezek az élmények nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az egyetemen először nemzetközi tanulmányok szakra – voltaképp uniós bürokrataképzőbe – iratkoztam be, ami akkor még nagyon menőnek számított. Az első csalódás ekkoriban ért. Két félév után rájöttem, hogy ha egy intézményrendszer ennyire bürokratikus – az európai átlagpolgár számára gyakorlatilag átláthatatlan –, akkor az bizony aligha lehet demokratikus.

Az oktatás szellemisége is azt sugallta, hogy az uniós bürokrata, az valami kiválasztott kaszt, aki a közemberek feje fölött lebeg, érthetetlen szaknyelven beszél („euroblabla”), és nagyon komoly arccal, elvont képletekben és „mechanizmusokban” gondolkodik.

A baloldali értelmiségre amúgy is jellemző cinkos összekacsintás szinte tapintható volt – bár az intézmény javára legyen mondva, hogy időnként azért odakeveredtek olyan kevésbé rendszerhű elemek is, mint például Kiszelly Zoltán politológus – vagy épp jómagam egy egyházi iskolából.

Aztán jött 2006 – az őszödi hazugságbeszéd, majd a gyurcsányi rendőrterror. Az uniós intézményrendszer ugyan ráncolta egy kicsit a szemöldökét, amikor utódpártunk és kormányunk első embere a meghamisított költségvetésről, „trükkök százairól” beszélt (amire ugye épp „Brüsszel” szigorúsága miatt volt szükség). Majd az ’56-os forradalom kerek évfordulóján – egy felhergelt kisebbség mellett – békés tüntetőket veretett össze a pesti utcákon. Még a CNN is készített egy tessék-lássék igazságinterjút a „módszerváltás” szimbólumának számító, ifi-pártkáderből lett rablóprivatizátor-miniszterelnökkel, aki a maga utolérhetetlen hamvasságában tárta a világ elé a Karácsony Gergely-i magasságokat ostromló „hunglish” közvetítőnyelvet.

Tehát – legyünk igazságosak – az európai és transzatlanti intézményrendszer azért nem hagyta teljesen figyelmen kívül Gyurcsányék ámokfutását, amikor az „unió pénzügyi érdekeiről” volt szó. De mindez utólag egy joviális elvtársi kokinak (ilyen is van a csók mellett) tűnik ahhoz képest, amit a 2010-ben felálló nemzeti-polgári kormány kapott a fejére ugyanettől az intézményrendszertől, amikor elkezdte lebontani az utódpárt „aknáival” teleszórt, egyoldalú politikai, gazdasági és média alrendszereket, illetve felépíteni egy – szintén erősen központosított – nemzeti-polgári-kapitalista alternatívát. Hol volt 2010 előtt a Tavares-jelentés, Sargentini-elvtársnő, a Delbos-Corfield-jelentés, Sophie In’ t Veld, Guy Verhofstadt, Daniel Freund, Jourová biztosasszony, az egész LIBE-bizottság, a kondicionalitási eljárás, a szakmányban készülő Politico-, Spiegel- és Guardian-cikkek, stb.?

Ebből és a brüsszeli intézmények „sajátos eljárásrendjéből” (értsd: sokszor puccsszerűen, a tagállamokat megkerülve, menet közben változtatva a szabályokon hoznak meg fontos döntéseket) is látszik, hogy az EU adminisztratív központjának nem elsősorban azzal van gondja, ha egy tagállam megsérti a „demokratikus normákat” (ezt ők maguk is rendszeresen megteszik), hanem azzal, ha – méretéhez képest – túl erőteljesen érvényesíti a saját nemzetállami érdekeit. Annál is inkább, ha mindezt a „Brüsszel hangjában” testet öltő euroatlanti politikai-gazdasági fősodorral szembemenve követi el, ahogy ez történt például a 2015-ben berobbanó migrációs válság, a covidvakcina-beszerzés vagy éppen az orosz-ukrán háborúra adott uniós válaszok ügyében.

Nem másról van itt tehát szó, mint a nyugat-európai országok történelmében jól ismert birodalmi mentalitás továbbéléséről, ami egyébként sajátos gyúelegyet képez a látszólag épp ennek a mentalitásnak hadat üzenő woke-ideológiával

– de ez maradjon csak a nyugatiak problémája. (Mi itt Kelet-Európában már láttunk karón varjút, a munkás-paraszt osztály nevében elkövetett falurombolást és kiéheztetést, a társadalmi igazságtalanságokat kiküszöbölni hivatott állami terrort, nemzetközi békeharcot, stb.) Ennek a birodalmi mentalitásnak a sajátos vadhajtása az is, ami most a nekünk szerződés szerint – a piacaink megnyitásáért – járó, de gyakorlatilag az Európai Bizottság által adminisztratív eszközökkel visszatartott uniós források körül történik. Árulkodó például, hogy az Ukrajnának nyújtandó újabb európai gigahitel ügyével elvileg semmilyen összefüggésben nem álló magyar uniós források hosszú-hosszú huzavona után éppen most, a magyar vétóval fenyegető uniós decemberi csúcs előtt kezdenek el megnyílni – miközben a brüsszeliek épp a magyar miniszterelnököt vádolják politikai zsarolással. (Azért ne tartsunk nagyon attól, hogy Brüsszelben mostantól hagynak elkényelmesedni minket: a LIBE-bizottság már akcióba is lépett, nem beszélve a mi „jó barátunk”, Daniel Freund és Rónai Sándor DK-s árnyék-külügyminiszter által tolmácsolt Költségvetési Ellenőrző Bizottság éves jelentéséről…)

„Brüsszel” tehát igenis birodalmi központként viselkedik a „renitens” (értsd: nemzeti érdekeket keményen érvényesítő) kormányokkal szemben, ez ma már nem kérdés. Brüsszel azonban mégsem Moszkva, amennyiben a minket érintő ügyek intézésében azért valamennyire mi is részt vehetünk, a saját korlátozott eszközeinkkel van esélyünk küzdeni a szuperbürokratikus, föderalista Góliát ellen.

Az EU-ból való kilépés tehát – a legújabb szél-brüsszeli mantrával ellentétben – nem merül fel reális, pláne kívánatos alternatívaként Magyarország számára.

Egyszerűen arról van szó, hogy nekünk, a rendszerváltás nemzedékének is fel kellett nőnünk, hogy reálisan lássuk egy ilyen politikai és gazdasági társulás, illetve nemzetközi intézményrendszer valódi működését. Az unióban – a kamaszos illúziókkal ellentétben – semmit sem adnak ingyen, és semmi sem működik ideálisan. Minden tagállamnak – méretétől is függően persze – folyamatosan meg kell küzdeni a saját érdekeiért, szövetségeseket gyűjtenie és olykor elszenvedni a kudarcokat is. Ez is az uniós tagság ára – ugyanolyan kompromisszum, mint a felnőtt lét maga

Hojdák Gergely