A huszadik század retteneteinek ellensúlya, hogy kortársaink között megsokasodtak a példamutató életűek, s többüket, köztük Batthyány-Strattmann Lászlót már boldoggá avatta az Egyház.

A családjában hatodikként, 1870-ben született gyermek életkörülményei nem a szentté válást segítették. Apja elvált, és újraházasodott. Betegeskedő édesanyját 12 évesen elvesztette. Kilenc évesen a kalksburgi, majd a kalocsai jezsuita kollégiumba került. Szerette a zenét és a nyelveket, de közepes tanuló volt, akit érettségi előtt még ki is csaptak, mert egy tanárát disznó porosznak titulálta. Bécsben az egyetem mezőgazdasági szakára iratkozott, de ezzel egyidőben kémiát, fizikát, filozófiát is tanult, sőt még csillagászattal, irodalommal és zenével is foglalkozott. Tanulmányait félbeszakítva a Radeczky-ezrednél leszolgálta az ún. önkéntesi évet, majd a bölcsészkarra iratkozott, de 25 évesen átment az orvoskarra. Még nem volt diplomája, amikor megnősült, és 1898-ban Köpcsényben megnyitotta 20 ágyas kórházát, aminek a vezetését végzett orvosként 1902-ben vette át.

A köztudatban a szegények szemészorvosaként szerepel. Valójában általános orvos volt, szemész szakvizsgával. Ha kellett sebész volt, ha kellett belgyógyász. A háború alatt Köpcsényben körorvos (ma háziorvos) is. 1915-ben megörökölte a Strattmann-birtokot és a hercegi címet. Trianon után Köpcsény Ausztriához került. Körmend maradt Magyarországon. Ő is.

Bűnökkel terhelt ifjúsága után sikerült jellé lennie. Nem szavakkal, hanem tettekkel. Egy herceg, aki politizálgatás, vadászgatás helyett gyógyít, feltűnést keltett az akkori világban. A kortársak megérezték, hogy nem úri passzióról vagy családi hagyományról van szó. A többlet – Lőcsei Gabriella megfogalmazásában – másutt van: „A korszerű orvosi ismereteken túl is értett valamihez: miként kell szenvedő felebarátai betegágyánál jelen lennie a gyógyítás szakemberének. Maga is súlyos beteg volt már, amikor sógornőjének, aki az egyik betegápoló szerzetesi közösségnek volt tagja, leírta, amit szerinte a gyógyításról feltétlenül tudni érdemes. Sose legyünk türelmetlenek, írta. Sose éreztessük a beteggel, hogy kevés az időnk. Figyelmesen hallgassuk végig, amit szenvedéseiről mond. Sohase nehezteljünk a betegre, és ne vigyük a betegágyhoz érzékenységünket. Gőgünket se, mert ne nekem, hanem Istennek legyen dicsőség, ha sikerül egy műtét, egy kúra, egy kezelés.”

A folyamatos orvosi szolgálatot azért tudta a fent említett szellemben ellátni, mert az erőforrás számára a Mária-tisztelet és a naponkénti szentmise volt. Ezek az eszközök mindannyiunknak rendelkezésére állnak, mégis oly kevesen élünk vele. Papjainktól elvárjuk, hogy a templomunkban naponta legyen mise, esetleg több is, de arra már nem törekszünk, hogy magunk is jelen legyünk. Ha olvassuk, hogy milyen kevesen vesznek részt minden vasárnap a szentmisén, kihúzzuk magunkat, hiszen mi eleget teszünk az előírásoknak. De ez még kevés, hiszen lehet, hogy a templomból kilépve egész héten csak önmagunkkal foglalkozunk. A továbblépéshez többször kellene merítenünk a legnagyobb erőforrásból: a szentmiséből.

Surján László