Blokád akkor és ma

A Blokád egy igazán jól sikerült magyar film. Köbli Norbert forgatókönyvíró (A vizsga, A berni követ, Félvilág, Szürke senkik, Örök tél, Apró mesék) már bizonyította, hogy ért a műfaji filmekhez. A Blokád egy feszes, jól megkomponált életrajzi film. Akikről szól, azok egy része még ma is aktív közszereplő (például Lezsák Sándor, aki az állampárti média által szinte teljesen elhallgatott kormány melletti tüntetést szervezte), vagy legalábbis élénken él még az emberek emlékezetében. Ennek köszönhető, hogy a Blokád igencsak megosztó. A jobboldali érzelmű emberek történelmi igazságtételt látnak benne, és tudják értékelni filmes erényeit is. A baloldali-liberális érzelműek pedig kurzusfilmnek tartják, és szellemi blokádot vonnak köré. Ebben nehéz közös nevezőt találni. (Persze nem is biztos, hogy szükséges, tekintve, hogy a liberálisoktól évtizedek óta azt hallgatjuk, hogy a „művészi szabadság” szent, és ennek nevében bármit lehet).

Egy életrajzi filmben teljesen szokványos, hogy a főszereplő szinte emberfeletti, de legalábbis messzemenően szerethető figura – hiszen máskülönben miért érdekelne bárkit is az élete? Ifjabb Antall József egy kórházi ágyból levezényel egy politikai válságot, megakadályozva egy alkotmányos puccskísérletet. Tudjuk, ez valóban így történt, heroikus erőfeszítései a „pizsamás interjúban” csúcsosodtak ki. (Azt talán kevesebben tudják, hogy Hankiss Elemér akkori tévéelnök – az ismert szociológus – megtagadta Antall előre rögzített beszédének a lejátszását, mondván, az „pártpropaganda” lenne – részben ezért volt szükség a pizsamás interjúra).

Antall fő ellenfele (antagonistája), Göncz Árpád köztársasági elnök meglehetősen kisszerű, mondjuk ki, sunyi figura a filmben. Ő maga építi szorgalmasan az „Árpi bácsi kultuszt”, semmi más nem érdekli, csak a népszerűség. Irodalmi műveltségét is úgy kamatoztatja, mint egy politikai spin doctor: mindent kiforgat eredeti kontextusából, hogy egyéni ambícióit, illetve pártját, az SZDSZ-t kiszolgálja.

Aki a fentiek alapján úgy gondolja, hogy ízig-vérig politikai filmet néz, annak csak félig van igaza. A politika, a kor itt művészi értelemben „csak” háttér a karakterek drámájához – éppen úgy, ahogy az archív felvételek szépen illeszkednek a maiakhoz. Ettől persze még teljesen érthető, ha a nézők egy részének a személyes érintettsége okán most fontosabb a háttér, a kor, mint Antall vagy Göncz jelleme.

A készítők egyébként sokszor elmondták, hogy a filmben minden – beleértve „Árpi bácsi” karakterét is – „a történelmi feljegyzésekhez hűen, a maga valóságában jelenik meg.” Ezt természetesen mi sem tudjuk cáfolni, de azért nem egészen mindegy, hogy pontosan kinek a feljegyzéseiről is van szó, és hogy az alkotók mivel töltik ki azokat a bizonyos „üres helyeket”, amelyek minden irodalmi szövegben, s minden történelmi dokumentumban megtalálhatók. (Itt jegyezzük meg, hogy a forgatókönyvíró aligha tudhatta előre, hogy az ellenzéki pártok részéről is folyamatosan agitált autósok dühöngése a hatósági benzinár eltörlése miatt 2022-ben újra aktuális lesz: ennél a jelenetnél a moziterem közönsége mindenesetre egyszerre nevetett fel a történelmi párhuzamot észlelve).

Mivel a film Antall József karakterét állítja középpontba, természetes, hogy ez részben családi és munkatársi visszaemlékezésekből épül fel – az utóbbi tekintetében leginkább Kónya Imre neve mérvadó. Az is természetes, hogy ezek a forrásszemélyek ádáz politikai ellenfeleikre nem jó színben emlékeznek. Az viszont például kissé valószínűtlen (bár nem lehetetlen), hogy Antall József és Göncz Árpád telefonbeszélgetése a blokád napjaiban az utóbbi „apakomplexusa” körül forgott volna, s hogy a vonal másik végén a harmadik fél számára nem hallható „Árpi bácsi” nyíltan bevallja, hogy neki nem „apakomplexusa”, hanem egyenesen „apafóbiája” van – utál minden tekintélyt. Ugyanígy nehéz rekonstruálni szerintem például Antall és Helmut Kohl kvázi mobiltelefon-beszélgetését, mely végül megoldotta a helyzetet (ami viszont tény). Antall és Göncz pedig még a film szerint is egyedül voltak a kórteremben a látogatáskor, így ennek a beszélgetésnek a tartalmáról végképp csak másod- vagy harmadkézből lehet tudomása az utókornak.

Összességében tehát lehetetlen bizonyos alkotói szabadság nélkül történelmi filmet készíteni, és ez rendben is van így. Minthogy az állampárti nomenklatúra és kapcsolódó részeik évtizedekig tudatosan építették a vaskalapos, fasisztoid Antall (MDF) és a jóságos Árpi bácsi (SZDSZ) párhuzamos mítoszait, még történelmi szempontból sem indokolatlan, hogy most egy 90 perces film erejéig az ellenkező nézőpontból is átélhetjük a történteket. A néző pedig majd ütközteti magában a két álláspontot – ha elég idős hozzá, a saját élményeit, személyes tapasztalatait is játékba hozva. Annál is inkább, mert ha van nagybetűs tanulsága ennek a filmnek, akkor ez a rendszerváltás utáni első szabadon választott kormányfő roppant kötelességtudata mellett az a tény, hogy ő valóban bízott a magyar társadalom „felnövésében”, míg ellenfelei legfeljebb a szavak szintjén.

Hojdák Gergely

További
cikkek

Hírlevél