Dr. Tomka János református presbiter, professzor emeritus. Az ő írását olvasva bukkantam Dietrich Bonhoeffer, 39 évet élt evangélikus lelkész, teológus nevére, aki a második világháború alatti német ellenállás mártírja volt. Himmler személyesen adott parancsot felakasztására, melyet 1945-ben egy koncentrációs táborban hajtottak végre. Ő fogalmazott így: „Ám ott, ahol a bizalmatlanság kérgét áttörtük, olyan tapasztalatokat szerezhetünk a bizalomról, amilyenekről sejtelmünk sem volt azelőtt.”

Ugyancsak Tomka professzor idézi a vezetési szaktekintély Stephen M. R. Coveyt, aki azt állítja, hogy: „a bizalom kialakításának, megerősítésének, megadásának és helyreállításának a képessége nemcsak életbevágóan fontos személyes kényelemérzetünk és társas kapcsolataink tekintetében, hanem a leglényegesebb vezetői tulajdonság napjaink globális gazdaságában.”

Ám a bizalom nem pottyan csak úgy az ölünkbe. Meg kell dolgozni érte, mert ha valamin nehéz áthatolni, az éppen a bizalmatlanság sokszor csaknem páncél keménységű burka. Tudatosság, akarat, kitartás, szeretet és rengeteg munka kell hozzá. Mielőtt elvárnánk, hogy a „célszemély” megértse, mit is szeretnénk, el kell érnünk, hogy érezze: ő valóban érdekel minket, tényleg számítunk rá és véleményére, valamint azt is hihetően kell sugallanunk, hogy nélküle nem megvalósítható az a cél, amit, ha közösen elérünk, mindkettőnknek jó eredmény születhet. Úgy kell kimutatnunk szándékunkat, hogy hihető legyen: segítségét kérjük a kialakult helyzet win-win megoldásához. Ha ezt megtettük, akkor nagyon éberen kell őrködnünk, hogy megérezzük sokszor alig felfogható visszajelzéseit. Fel kell fognunk, és meg kell értenünk szellőnyi finomságú kételyeit, félelmeit és hihetően, meggyőzően válaszolnunk kell rá: ezek alaptalanok. Ha jól dolgoztunk, akkor kinyílhat a páncél. Ha nem, akkor tovább rontottuk a helyzetet.

Hogy mindezek miért épp most uralják gondolataimat? Mert olvasok, mert gondolkodom, s e ténykedések eredményeként olyan mozaikdarabkákhoz jutok, amelyeket, ha jól rakok össze, akkor tán valami értelmes is megszülethet belőlük. S lám, fenti elmélkedésemhez éppen klappol egy hír a Háromszékből. Bodó Barna többek közt „a románság csángóiról, a szerbiai Timok-völgyben élő románokról szól könyvében, akiknek ügyét, védelmét jó lenne felkarolniuk a román hazafiaknak, hiszen Európában aligha él még kisebbség olyan körülmények között, mint ők ott.” Váry O. Péter pedig új könyvében „foglalkozik többek között a háromszéki román szellemi elit működésével.” Ők ketten tehát tudják a bizalom leckéjét, és tesznek is érte. Éberen várva a túloldalról jövő bár leheletnyi viszonzást, rezdülést. Mert bizarr, önmegsemmisítés felé haladó világunk csak a kölcsönösen visszaszerzett bizalom révén menekülhet meg.

Pálmai Tamás