Pekingben az új világrend valósággá vált azzal, hogy Hszi Csin-ping egy félreérthetetlen katonai erődemonstrációt tartott Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun társaságában számos meghívott ország előtt. A korábbi sanghaji, szentpétervári és BRICS-találkozók ezzel új – a gazdasági mellett immár katonai – szintre léptek. A magyar külügyminiszter is sok kritikát kapott amiatt, hogy a kevés nyugati ország egyikeként részt vett ezen a ceremónián, noha mindez jól illeszkedik hazánk évek óta következetesen folytatott geopolitikájához: minden nagyhatalommal érdemes jó viszonyt fenntartani.
A formálódó „globális Dél” ugyanakkor a politikai mellett más – például vallási – szempontból is vizsgálható. Tény, hogy ezen országok jó része nem keresztény, tehát kulturálisan sem tartozik a Nyugathoz: elég a közel másfél millárdos Kínára (konfuciánus tradíciók és ateista kommunizmus), a ma már hasonló létszámú Indiára (főleg hinduizmus, de jelentős iszlám közösség), Észak-Koreára (ateista), a 2024-ben csatlakozott jelentős arab országokra (Egyiptom, Emírségek, stb.) vagy éppen Iránra gondolni. Emellett persze a szövetségnek olyan oszlopos tagjai is vannak, mint az ortodox Oroszország, a szintén keresztény Brazília vagy Dél-afrikai Köztársaság. E dimenzióban felmerülhet a kérdés, hogy keresztény országok hogy támogathatnak, vagy akár csak tolerálhatnak olyan diktatórikus országokat, ahol nyílt keresztényüldözés zajlik.
Erre – egy lehetséges értelmezés szerint – maga Jézus adta meg a választ az őt: „Adjátok meg a császárnak ami a császáré, és az Istennek ami az Istené.” (Máté 22,15-21).
Úgy gondolom, egy hiteles – markáns – keresztény álláspont nem hallgathatja el azt a tényt, hogy ezen országok egy részében valóban durva elnyomás és üldöztetés sújtja az alapvetően békés keresztény közösségeket. Ez ellen a megfelelő fórumokon igenis fel kell emelni a hangunkat. Ugyanakkor az államhatalomtól nem várható el, hogy teljesen negligálja a megváltozott geopolitikai valóságot, kereskedelmi súlypontokat, nem beszélve a keresztény tanításokkal is összeegyeztethető szociális tendenciákról, magyarul az eddig sokszor kihasznált, kolonizált „globális Dél” felemelkedéséről.
Nem véletlen, hogy politikai értelemben Ferenc pápa is viszonylag mérsékelten, ugyanakkor az üldözöttek felé maximális empátiával szólalt meg a kínai kommunista rezsim vallásellenes intézkedéseivel és a helyi katolikus közösséggel kapcsolatban több alkalommal. Legmarkánsabban talán 2023. május 24-én, a Kínai Katolikus Egyház Világnapja alkalmából fogalmazott, mely Szűz Mária, a Keresztények Segítségének ünnepéhez kapcsolódik: az egyház tagjai imádkozzanak azért, hogy az evangélium teljességében, szépségében és szabadon hirdethető legyen a kínai hívők és az egész kínai társadalom javára. A pásztorok és hívek nem maradhatnak egyedül a szenvedésükben!
XIV. Leó pápának még nem volt ideje ebben a kérdésben megnyilvánulni, de névválvasztása is sokat elárul. Elődje, XIII. Leó pápa volt az, aki az 1891-es Rerum novarum enciklikájával lerakta az egyház modern társadalmi tanításának alapjait, amely a munka, a tőke és a társadalmi igazságosság összefüggéseit tárgyalja a hódító liberalizmus és szocializmus korszakában.
Ma is egy világrendszer-váltás küszöbén állunk, ahol a szovjet típusú kommunizmus – mint kiderült, korántsem végső – összeomlása óta (tehát több mint három évtizede) töretlenül hódító nyugati neoliberális kapitalizmus érdekei egyre inkább összeütközésbe kerülnek a feltörekvő „globális Dél” érdekeivel. Az értékek tekintetében az egyik oldalon egyre feltűnőbb kiüresedésről – lásd a párizsi olimpia botrányos megnyitója –, a másikon pedig a saját kulturális-vallási önazonosság megerősödéséről beszélhetünk. Ebben a huntingtoni feszültségben a Nyugatnak akkora szüksége van a saját önazonosságának és hagyományainak markáns társadalmi-politikai kifejeződésére, mint egy falat kenyérre – és a kereszténydemokrácia éppen ezt kínálja.
Hojdák Gergely
