„Az Ige testté lett”: ennek az evangéliumi kijelentésnek mélyreható következményei vannak a keresztény teológiában és a mai korszellemre nézvést is. Míg az előbbi egy átfogó tanítást nyújt nekünk az emberi testről és lélekről, az utóbbi sajátos tudatzavarban szenved: egyrészről mintha tobzódna a mulandó „hústest” ünneplésében  – szépségversenyek, modellek, body building, szexipar, pornó, korlátlan fogyasztás és környezetszennyezés, stb. –, másrészt talán sosem voltunk ennyire messze a saját testi létezésünktől, egészséges szexualitásunktól, valódi (nem-virtuális, személyes) kötődéseinktől. Attól, amit többek között az evangéliumi születéstörténet egyszerre valóságos és szimbolikus körülményei (betlehemi istálló, jászol, Szent Család, stb.) is érzékeltetnek. A keresztény (meg)test(esülés) teológiájának középpontjában karácsony – húsvétban beteljesülő – misztériuma áll.

Sōma, sarx és a megváltás botránya Szent Pál nyomán

A kereszténységet gyakran éri az a vád – részben jogos történeti tapasztalatok alapján –, hogy a testet gyanakvással, sőt ellenségesen szemléli. Mintha a hit lényege az lenne: megszabadulni az anyagtól, levetni a testet, és a „lelki” szférába menekülni. Ez az értelmezés azonban aligha állja meg a helyét, ha komolyan vesszük a bibliai szövegeket, különösen Szent Pál leveleit.

A keresztény teológia testfelfogása ugyanis nem testellenes, hanem – minden feszültsége ellenére – radikálisan „testkomoly”.

A görög dualizmuson túl: bibliai egység

A bibliai antropológia alapvetően eltér a klasszikus görög filozófia – különösen a platonizmus – emberképétől. Míg Platónnál a test a lélek börtöne, addig a Szentírásban az ember oszthatatlan egység: nem „van” teste, hanem testben létezik. A héber gondolkodásban nincs önmagában létező, halhatatlan lélek, amely ideiglenesen egy testbe költözik; az ember egész valójában él, cselekszik, vétkezik és remél.

Ez az alapállás Pálnál sem vész el, még akkor sem, ha szóhasználata első olvasásra félreérthetőnek tűnik. A görög nyelvben a test (sōma) és a testiség (sarx) közti különbség kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, miről is beszél valójában az apostol.

A sōma: a test mint személyes létmód

Pál leveleiben a sōma (test) nem pusztán biológiai testet jelent. A test az ember látható, cselekvő, kapcsolatokban élő személyes létezése. Amikor azt írja, hogy „testetek a Szentlélek temploma” (1Kor 6,19), akkor nem anatómiai tényről beszél, hanem teológiai állításról: az ember egész konkrét léte Isten lakóhelyévé válhat.

A test a felelősség helye. A hit nem a belső szándékok rejtett világában marad, hanem testben válik döntéssé, engedelmessé vagy épp elutasítássá.

Ezért kérheti Pál: „Adjátok testeteket élő, szent áldozatul” (Róm 12,1). Az áldozat nem metafora: a keresztény élet megélt, testben hordozott istentisztelet.

A sarx: nem a test, hanem az Istentől elszakadt lét

A félreértések forrása többnyire a sarx (testiség) fogalma. Amikor Pál a „test cselekedeteiről” beszél, nem a test mint teremtett valóság ellen szól, hanem az ember Isten nélküli, önmagába zárt állapotát írja le. A sarx teológiai kategória: az ember bukott egzisztenciája, amely sebezhető, halandó és a bűn hatalma alatt áll.
Pálnál a valódi ellentét nem test és lélek között húzódik, hanem sarx és pneuma, vagyis az Istentől elszakadt lét és az Isten Lelke által áthatott élet között. Ezért mondhatja: „Nem a testben éltek, hanem a Lélekben” (Róm 8,9) – anélkül, hogy ezzel a testet elvetné.

A Lélek mint a test jövője

A pneuma, azaz a Lélek nem a test alternatívája, hanem annak beteljesedése. A Lélek nem kivonja az embert a testből, hanem új életelvet ad neki. A Római levél egyik legerősebb ígérete szerint Isten Lelke „megeleveníti halandó testeteket” (Róm 8,11).

A megváltás tehát nem menekülés a testből, hanem a test jövőjének megnyitása.

Ez válik világossá Pál feltámadás-teológiájában is. Az 1Kor 15 nem a test eltűnéséről, hanem átalakulásáról beszél.
Az úgynevezett „lelki test” (sōma pneumatikon) nem testetlen létezés, hanem olyan test, amelyet teljesen áthat Isten Lelke. A személyes azonosság megmarad, miközben megszűnik a romlandóság.

„Az Ige testté lett” – a test botránya

A keresztény testteológia csúcspontja nem Pálnál, hanem János evangéliumának rövid, provokatív mondatában jelenik meg: „Az Ige testté (sarx) lett” (Jn 1,14). Ez nem költői túlzás, hanem botrányos állítás: Isten nemcsak használja a testet, hanem teljes egészében magára veszi azt.

A megtestesülés radikálisan kizár minden testellenes értelmezést.

Nem véletlen, hogy az ősegyház egyik legfontosabb harca a doketizmus ellen folyt, amely szerint Krisztus csak látszólag testben volt jelen. Az apostoli atyák – különösen antiókhiai Ignác – számára a valódi test, a valódi szenvedés és a valódi feltámadás a hit magvát jelentette.

A test mint az üdvösség helye

A patrisztikus teológia ezt a vonalat követi tovább. Irenaeus szerint „a test dicsősége az Isten látása”, Ágoston pedig – minden belső küzdelme ellenére – következetesen állítja: a test jó, mert Isten teremtette, és a feltámadásban megdicsőül.

A keresztény hit végső állítása ezért nem az, hogy „a lélek megmenekül”, hanem hogy az egész ember részesedik az üdvösségben. A test nem akadálya az istenkapcsolatnak, hanem annak tere.

A szentségek, az erkölcsi élet, a szenvedés és a remény mind testben történnek.

Összefoglalás

A keresztény testteológia feszültségekkel teli, de következetes: egyszerre veszi komolyan a test sebezhetőségét és végső méltóságát. Nem idealizálja a testet, de nem is menekül előle.

A test az a hely, ahol az ember elveszhet – és ahol Isten meg akarja menteni.

Meggyőződésem, hogy a keresztény testteológia megismerése és komolyan vétele – amelynek középpontjában karácsony és húsvét misztériuma áll – útjelzőül, sőt iránytűként szolgálhat mai világunkban is, amely a testiség, a fogyasztás bálványozása és a virtuális eltestetlenedés feszültségében él.

Hojdák Gergely

Címkép: Lorenzo Monaco (1370–1425) Betlehemes, táblakép