„Az idő a legérdekesebb dolgok egyike. Szubjektív és objektív egyszerre. Elmúlt és lesz. A múltat felidézzük, kutatjuk, a jövőt tervezzük, megpróbáljuk megjósolni. Legrövidebb a jelen. Mire megragadnánk, tovatűnik.” Ismeretlen szerző tette közzé a világhálón ezt a frappáns meghatározást. Egy olyan témáról, amely mindenkit érdekel. Egyszerű közembert, természettudóst, filozófust, matematikust, írót, költőt egyaránt.

Hippói Szent Ágoston is felteszi a kérdést és válasza is ránk, emberekre jellemző:

„Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom. Ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Meghatározás szerint a szubjektív idő, az egyén belső időészlelése eseményekhez, történésekhez kötődik. Ez az idő sohasem egyformán telik, tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől.

Az idő alapegysége a másodperc. Friss Nobel-díjasunk, Krausz Ferenc munkájából már tudja a laikus is, hogy a közvetlenül mért legkisebb időtartam az attoszekundum, ami 10⁻¹⁸ másodperc. Elképzelhetetlenül kis idő! A többszörösök már ismertebbek, a perctől a milleniumig. Ám itt is van érdekesség, hisz létezik olimpiád is, ami 4 éves ciklust jelent, vagy a generáció, ami 25 évet ölel fel. Egyes filozófusok és fizikusok azzal érvelnek, hogy amit időként tapasztalunk, csupán illúzió, tudatunk terméke. Itt az idő múlása nem valóságos: a múlt és a jövő már teljes terjedelmében létezik, ugyanúgy, ahogy a tér egésze.

Nos, erre joggal mondhatja a nyájas olvasó, hogy ezt itt most hagyjam abba! Ezt is teszem, hisz József Attila is megírta: „Lement a nap nyugaton,/ Följött a nap keleten./ Egyszerű ez. /Él az, aki eleven.” Ám később már így fogalmaz: „Az elmúltba szemem tétován tekint/ Egy percre csak! Üldözi a jelen,/ Nem pihenhet régi emlékeken,/ Únos untalan visszatér megint.”

Adyt sem hagyta hidegen a téma: „Emlékezem, hogy tegnap örültem/ S körülöttem tegnapok, holtak./ Csak a mát nem látom sehol sem./ Mi lesz holnap?”

Reményik Sándor már derűsebb: „Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,/ Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,/ Te tudod: az örök seb mese csak, /Egy seb ha nyílik, a másik heged,/ Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,/ A perced ír, az órád irgalom,/ Az éveid csupa szent sebkötések,/ Vezess, vezess, mi követünk vakon.”

Juhász Gyula már szomorúbban döbben rá az idő megállíthatatlanságára: „Minden reggel/ Búcsúszavak jönnek sereggel./ Minden délben/ Úgy érzem, éltem és már holtra értem./ Minden este/ Reménynek, vágynak mindörökre veszte/. Minden éjjel/Ölelkezem a fojtó semmiséggel./ S reggel, reggel/ Új búcsút járok tűnő életemmel.”

Csokonai egész modern: ”Óh idő, te egy egész!/ Nincsen neked sem kezdeted, se véged;/ És csupán a véges ész/ Szabdalt fel apró részeidre téged.”

Tóth Árpád éjszakai réme az óra: „Ketyegésében rekedt, tompa dal van,/ Virrasztó éjen gyakran nézem őt/ S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan/ Hiú forgáccsá az örök időt.”

Kosztolányi ideje egészen dermesztő: „Az óra áll. És száll a pillanat,/ eltűnnek a napok, múlik az év,/ a század, ezred és az óra áll./ Az illanó idő szívdobbanása/ remegve lüktet által a szobán,/ s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.”

Mi lehet a feloldása e sok szomorúságnak? Szerintem a minőség. A minőségi tartalommal megtöltött idő. A szeretetben, jóságban megélt minden perce életünknek. A pozitív attoszekundumok évszázadnyi boldog életet szülnek!

Pálmai Tamás