„Valahol utat vesztettünk,
Várat, tüzet, bizodalmat,
Valamiben késlegettünk
S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.”
(Ady 1913. november)

Ady keserű szavait utólag két elvesztett nagy háború, országcsonkítás, valamint egy rövid és egy hosszú proletárdiktatúra indokolja. A 20. század mérlegének másik serpenyőjében egy gyönyörű, bár eltiprott forradalom és a berlini falból elsőként kivert néhány tégla van. Csekély vígasz, hogy a háborúk nyertesei ma épp úgy keresik az eltévesztett utat, mint mi. Az útvesztés oka nem csak magyar ügy: közös európai baj.

Útkeresésre hívlak tehát, kedves olvasó. Iránytűm Schütz Antal „Isten a történelemben” című műve. (Schütz Antal: Isten a történelemben – Letöltés). Ez a könyv abból a tíz előadásból álló sorozatból született, amelyet a szerző 1932 őszén a Pázmány Péter Egyetem (ma ELTE, SOTE és PPKE illetve KGRE) valamennyi karának hallgatói számára tartott.

A záróbeszéd, illetve fejezet címe: „A történelmi ma”. A szerző az akkori „mában” élő európai embernek három fő jellegzeteségét mutatta be.

1. Homo oeconomicus, azaz a gazdasági ember. Nemcsak abban az értelemben, hogy a gazdálkodás az életük központja, hanem abban is, hogy céljuk maga a gazdagodás. Nem tényleges igényeket akarnak kielégíteni. A gazdagodás, a tőke növelése öncél lett. Erre ment el a legtöbb szellemi energia, ez mozgatott politikát és sajtót, ez robbantott ki háborút vagy teremtett békét.
   
2. A vallásnak távlatai vannak, a „ma” embere a jelenben él. Ahol az embernek a kincse van, ott van a szíve. Kincsünk a földön van, mindenben, amit ez a föld és a földi élet nyújtani tud. A tudomány legnagyobbrészt e világ kérdéseivel bíbelődik. A művészet sem a transzcendens világban keresi a tárgyait, és nem is törekszik transzcendens hatásokra. Az emberek legnagyobb részt a mai technikai és gazdasági jólét világában keresik örömeiket. Távlataik is evilágiak: haladás, civilizáció, kultúra, gazdagodás, jólét, finomodás, a legjobb esetben nemzeti nagylét. A súlypontot még a kifejezetten vallásos emberek is ebben az életben találják meg; nem mintha tagadnának halhatatlanságot és másvilágot, de ez a hitüknek, életüknek nem döntő, csontig-velőig ható irányítója. Ez részben azért van, mert a ma emberének lelki tápláléka silány. A nap minden szakában habzsolt napilap, a mindig nyitott rádió, a rövid lélegzetű szenzációs regény, ha irodalmilag értéktelen is, és az ugyancsak értéktelen izgató és szórakoztató film. Valaha templom és vár volt az építkezés ambíciója, ma a gyár és a rafinált lakás. A refrén mindig ugyanaz: kényelmes és hosszú lejáratú berendezkedés a világban; a másvilág marad Istennek, és az ő angyalainak, és – a halál utáni időre.
   
3. A közösséggel szemben a ma embere mindenestül az individualizmus álláspontján van. Az igazság az én belátásom, és nem tőlem független és fölöttem álló valami; a szép az én ízlésem; az erkölcs az én lelkiismeretem.

1932-ben a kapitalizmus válságáról beszélt minden vezércikk és politikus. Schütz Antal sem kerülhette meg a kérdést. Szerinte a korábbi válságokkal ellentétben az akkori alapvetően újat jelent és mintegy állandósul. A válság az ember mindhárom említett sajátosságára kiterjedt.

1. Régebben azt hitték, hogy „többtermelésből fakad a jólét”. Kiderült: a többtermelés lehet nyomorodás és szegényedés forrása is. Ha Kanadában jó a búzatermés, a magyar gazdák nyomorognak. A termékek tömege eladhatatlan, tehát mesterségesen kell rábeszélni az embereket a vásárlásra. Miután az igények megnőnek, megjelenik az áruhiány. Nincs kapcsolat termelő és vásárló között, ezért lesz korunk állandó velejárója a válság. Kulcsszerepe volt a munkának. A válság munkanélküliséget okozott, vagy például a mérnök számára a megélhetést úgy-ahogy biztosító villamosvezetői állást.
   
2. A tömegtermelés a sokoldalú és kreatív szakmunkás helyett betanított segédmunkásokat igényel. Ők a futószalag mellet nem tapasztalhatják meg az alkotás örömét. A gazdasági válság így lelki válsággá alakul. A kapitalizmus egyre többet termel, tekintet nélkül arra, van-e reá szükség vagy sem. Ha a terméket már nem lehet eladni, akkor a fogyasztók számát mesterségesen élesztett új igényekkel növeli. Egy idő után a munkás örömtelenség mellett feleslegesnek is érezte magát. Ez a helyzet teret nyitott a „profán vallás” számára. Ilyen sok van. Antialkoholizmus, vegetarianizmus, turanizmus, pornó, sport, napfürdő vagy hidegvíz, – főként azonban okkultizmus, különféle kiadásban. Ezek az álvallások mutatják leginkább, hogy válságba került az embernek legalapvetőbb viszonya, az Istennel való kapcsolata.
   
3. Az individualizmus is válságba kerül. A mai ember önmagát, a maga egyéniségét teszi meg a dolgok mértékének és minden akarás középpontjának, önelégséget hirdet és autonómnak vallja magát az élet minden területén. És mégis fönntartás nélkül beledobja magát abba a mechanizált és mechanizáló apparátusba, melyet a gazdasági technika és a racionalizált életkeretek teremtettek. Világnézete kedvenc olvasmányának, nevezetesen napilapjának vetülete, politikai állásfoglalása pártjának programja, ízlése a tömegtermelés és a giccses reklámvilág terméke. Sohasem beszéltek annyit egyéniségről mint ma, és soha oly kevés igazi egyéniség nem akadt a vezető rétegben is, mint ma.

Az egyénisége-vesztett egyéniség-hajsza belső ellenállás nélkül beleveti magát a mechanizált közösségbe: hangulatában a kiszámíthatatlan tömegbe, politikában a pártnak, sokszor éppen a hatalmon levő kormányzó pártnak terrorjába. Mikor folyton azt halljuk, hogy ez a kor érett a diktatúrára, mikor fasizmus és hitlerizmus az egyik oldalon, bolsevizmus a másik oldalon meglepő sikereket ér el, akkor megkaptuk a külső történeti bizonyítékot is arra, hogy az egyéniség-kultuszból indult ember tömeglénnyé, sőt csordalénnyé készül válni.

Kilencvenkét éve, hogy Schütz Antal az akkori helyzetről megfogalmazta ezt az értékelést. Mi történt azóta? Nagyon sok minden, de a lényeget tekintve semmi.

A gazdaság célja továbbra is a gazdagodás. Mérhetetlen vagyon kerül egy-egy ember kezébe, s ezzel felfoghatatlan hatalom is.

Michelangelo továbbra is széklábakat gyárt, mi egy-két évente cserélünk széket, autót, kütyüt, ahogy a reklám ránk tukmálja azokat. A vallást kitiltották a közéletből, mivel magánügy. Ha ellenáll, akkor üldözik, olykor az őskeresztény kort idéző brutalitással. Az individualizmus ellentéteként nem születtek erős, megtartó közösségek. Nem állunk tehát jól.

A mai kor jellemzői a 16. században kialakult történelmi emberarcból származnak. A mai krízis nem más, mint ennek a korszaknak a vége, vajúdás, egy új világ születése.

A modern emberből születik meg az új. Schütz szerint az új ember is a régiből nő ki, és a régin nő föl. Isten országa csak e világ országával folytatott állandó harcban hódít teret, hiszen az Antikrisztus nem pihen. Ezenkívül meg kell küzdeni néhány gyakorlati problémával. Ilyen például a túlnépesedés és élelmiszerellátás kérdése. Száz éve már aggódtak a mindennapi kenyérért. Akkor kétmilliárd ember élt a földön, ma több mint nyolc.

Az éhezés Teréz anya szerint mégsem azért van, mert a szegényeket nem tudjuk táplálni, hanem mert a gazdagokat nem tudjuk kielégíteni.

Történelmi tapasztalat, hogy a megélhetési kényszer népvándorlásokra vezet. Ebben élünk.

A római birodalom körülhatárolt terület volt, ma az emberek gondolkodását átjáró téveszmék az egész földkerekséget betöltik. Semmi nincs kívül. Bomlás vagy megújhodás csak belülről jöhet.

„Az individualizmus is kiéli magát egyrészt a világszövetségek és konferenciák kudarcaiban, másrészt a nacionalizmus végső kiéleződésében, pártoknak, demokráciáknak egymást és önmagukat emésztő osztódásában, végül abszolutista és terrorista kísérletek sorozatos kudarcában.” Eredmény: nagy értékvesztés, összeomlás és sok egyéni szenvedés. Romok és temetők: ezeken épül föl a történelmi holnapután új világa.

Mi tehát a teendő? Kétségbeesés helyett jusson eszünkbe: minden válság alkalom a megújulásra. A történelem egyik bíztató tanulsága: a válságokat meg lehet állítani, illetve lehet jobb jövő felé terelni.

Az Úristen nem légüres térbe állította bele az embert, hanem az adott történelmi környezetbe. A történelem nem véletlenül csúszott ki Isten kezéből egy óvatlan pillanatban, hanem Isten teremtő, megváltó és közösségteremtő elgondolása. A hívő tudja, hogy a történelmi jövő neki nem futurum, hanem imperativus. A jövő Isten ölében van, és a hivő Isten ölébe hajtja le gondjaitól és gyötrelmeitől fájós fejét, majd teljes erővel nekifeszül a ma föladatának. A föladat az egyes ember számára, hogy mindenestül vallja és vállalja a történelmi holnapután tartalmát: legyen a bensőség, lelkiség hitvallója, ha kell vértanúja.

Schütz az európai ember három negatív jellegzetességének orvoslásához is megpróbált tanácsokat adni. A gazdaság kapcsán mind a kommunizmust, mind a fasizmust, hitlerizmust rosszul ítélte meg. A kommunizmus tovább tartotta magát, mint vélte, a fasizmus, de főleg a hitlerizmusként említett nemzeti szocializmus – vad embertelensége miatt – hamarabb megsemmisült. Sajnos az a vallási megújulás, aminek a jeleit látta, még ma is csak pislákoló remény. Az egyházban is súlyos válságjeleket észlelhetünk, a kereszténységnek nincs világra ható társadalomformáló ereje. De talán kezd derengeni, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, és hogy a vallás világa nem e világ, hanem más világ.

Terjed az a felismerés, hogy nem az individualista, hanem a közösség fakaszt és biztosít életet.

1932-ben is egységes népet, egységes lelkületet, egyház- és nemzetfölötti együttműködést, európai, sőt az egész földre kiterjedő szolidaritásérzést sürgetnek és álmodnak sokan. Ennek lényegében tanúi vagyunk, de hibáit is és részben hanyatlását is észleljük.

Valami hiányzik. A múlt századi embernek nem döntő, nem csontig-velőig ható irányítója a vallás. Az észak-atlanti térben azóta még kevesebb keresztény él. Noha ez a térség már nem olyan nagy hatalom, mint a 19. és 20. században volt, még mindig nagyobb a hatósugara, mint keresztény tagjainak. A vasárnapi kereszténység már kevés. A kereszténység a múltban gyakran hanyatlott, de mindannyiszor megújult. A bevándorlás most sem söpri ki a keresztény kultúrát Európából.

Advent táján szokás idézni: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3 20) Az út, amit keresünk az Istennel való imádságos, kopogást meghalló, személyes kapcsolat.

Surján László