A nagybetűs élet mindig hoz meglepetéseket. Nem gondoltam, hogy ez a váratlan esemény most épp egy búcsúztatás és egy esküvő formájában lép be életembe. Egy nap választotta el csupán őket. Az egyikről a búcsúztatott az égbe ment, a másikon – a polgári után – megköttetett az égi kötelék is. De hát ilyen az egész életünk. Születünk, párt választunk, leéljük a ránk kiszabott időt, és elmegyünk.
Főorvosnő, Ica köszönt most el tőlünk. Sokan álltuk körül a koporsóját, kollegától váltunk el az ő testi mivoltában, ám a búcsúztató után méltán érezhettük úgy, hogy mindig velünk marad. A 34 békési évem alatt talán még sohasem hallottam ilyen magasröptű, mégis egyszerű és érthető szavakat egy világi embertől, és sosem gondoltam volna, hogy egy nem egyházi temetésről így fogok beszélni. Minden sallangtól mentes, odaillő idézetekkel megtűzdelt, a sajnos egyre elterjedtebb parlagiságnak és álkenetességnek teljesen híján való beszéd volt ez, mely egy pillanatra sem akart az egyházi helyébe lépni. A búcsúztató – érett fiatalember – tudta, hol a helye, tudta, mit kell mondania. Tette ezt érdekfeszítően, olyan képiességgel és valósághűséggel, hogy előttünk peregtek le az elhunyt életének filmkockái. Szinte láttuk Békés környékének tanyasi, falusi és kisvárosi világát, és ott értettük meg igazán az amúgy felénk mindig zárkózottabb, családi dolgait soha ki nem teregető kollegina életét, tetteinek mozgatórugóit és nyeltünk nagyokat, mikor fény derült cseppet sem könnyű életének olyan mozzanataira, melyek egyszeriben megértették velünk azt, hogy mit miért is tett olykor-olykor. Lecke is volt ez számunkra: sokkal több empátiával, odafigyeléssel kellene lennünk egymás iránt, hogy ne kelljen elszalasztott pillanatok miatt szomorkodnunk. Rendben és jó volt, amit, ahogyan és amennyit hallottunk. Le a kalappal. Ha lehet hasonlítgatni, nekem a sepsiszentgyörgyi – sajnos egyre szaporodó – temetések jutottak eszembe, akár a katolikus temetői, akár a Makovecz kápolnai vagy vártemplomi szertartásokra gondolok.
Lacika és Gréti esküvője – bár sokfelől voltak vendégek – igazi Békés megyei volt és teljesen mai. Egymást nagyon szerető aranyos fiatalok – kiknek élete sínre került, de eddigi útjuk egyáltalán nem volt rögöktől mentes – keltek egybe. A helyszín Békés volt, a református templommal, benne a teljes egyetértésben szolgáló helyi katolikus és református lelkésszel. A násznépet folyamatosan táncra bíró zenekar, a virágok, a sütemények, a torta, a szálláshelyek, a kulturális központ – és aranyos, szolgálatkész munkatársai – is helyiek voltak, az italok is itteni beszerzésűek, mint ahogy a remek ételsor és a gasztrós csapat is teljesen a megyét és a várost dicsérték. Jó példa volt mindez arra, hogyan lehet nagy odafigyeléssel, rongyrázás nélkül, feszes költségvetéssel, de mégis minőséget produkálva méltó és élvezhető esküvőt és lakodalmat összehozni. Egyedül a „vőfély” volt botcsinálta, személyemben. De – jelentem – igyekeztem. És mindezek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy ezentúl is inkább háziorvos maradok főállásban…
Az ég fölöttünk néha borús, néha ránk mosolyog a nap. Ám mindegyik formája a Jóistené, mely alatt egyaránt vagyunk szomorúak vagy mosolygósok.
Pálmai Tamás