Magyar Péter és a Tisza párt megjelenése újszerű helyzetet eredményezett a honi politikai kommunikáció világában: folyamatos adok-kapokot. De mit szólnak ehhez a választók?

Jól ismert tény, hogy Magyar Péter – volt felesége révén – a kormánypártok világából jön, ahol jó rálátása volt a sikeres kommunikációsstratégiákra is. A jelenlegi magyar politikai kommunikáció ezért kicsit egy két fal között ide-oda pattogó labdához hasonlít. Magyar Péter egy házastársi beszélgetés rögzítésével robbant be a közéletbe, majd ugyanezt kapta vissza: róla is bizalmi helyzetekben készültek hangfelvételek. Az általa használt politikai jelképek – kissé hivalkodó, eltúlzott módon – a jobboldal évtizedes kommunikációs szimbólumait másolják (magyar zászló, nemzeti történelemből vett utalások, szabadságharcok hangsúlyozása). A kormánypártok a tábor és a bizalom megerősítése érdekében nemzeti konzultációt folytatnak, és országjárásra indulnak – Magyar Péter ugyanezt jelentette be.

Adódik a kérdés: le lehet-e győzni valakit a saját fegyverével? Ha a sereged nagyobb, képzettebb és eltökéltebb, mint az ellenfél, akkor igen. Innentől a politikai kommunikációban egyfajta „anyagháború” alakul ki: ki tudja a saját narratíváját – ugyanazon kommunikációs technikák segítségével – szélesebb körben és átütőbb erővel, azaz meggyőzőbben „teríteni”. A közvélemény-kutatásokból legalábbis trendszerűen látszik, hogy Magyar Péter elsősorban az eddigi ellenzéki szavazókra számíthat, de a voksok most az egymással is marakodó baloldali-liberális pártok helyett egy, az új szereplő körül összeállt tömbhöz kerülnek (ahogy az Márki-Zay Péter esetében is történt). Ezenkívül a hosszú ideje kormányzó pártok vonzerejének „megkopásában” reménykedhet, ami részben természetesen folyamat, részben az ellenzék által politikailag gerjesztett hangulatkeltés eredménye (kegyelmi ügy, hiteltelen közszereplők, félreérthető megfogalmazások, a politika közeli gazdagokkal – és általában a gazdagokkal – szemben társadalmilag kódolt neheztelés).

A „millió dolláros” (pardon, forintos) kérdés pedig az, hogy mi lesz azokkal a politikai mérésekben nehezen megragadható szavazókkal, akik zsigeri ellenszenvet táplálnak Orbán Viktor kormánya iránt, ugyanakkor átlátnak a szitán (akarom mondani Tiszán), és egy globalista gyűjtőpártra sem szívesen szavaznak. „Befogják az orrukat”, és leszavaznak valamelyik nagy pártra, vagy inkább otthon maradnak, esetleg a „harmadik erőt”, a markánsan nemzeti radikális irányvonalat képviselő Mi Hazánkat erősítik? (Ami persze szintén nem mindenkinek szimpatikus, és kívülről valószínűleg szívesebben támogatna egy újabb Fidesz-kormányt, mint a globalista erőket). A még versenyben lévő negyedik politikai tényező, a „Gyurcsány-árvák” esetében ez a kérdés kevésbé élesen vetődik fel: ők vagy már átálltak a Tiszához, vagy megpróbálják még egyszer utoljára (? – bár Gyurcsány nagy politikai túlélő) bejuttatni levitézlett kedvencüket a Parlamentbe. (Afelől ne legyen kétségünk, hogy a most kidomborodó személyes ellentétek dacára – és a közös globális támogatói kör nyomására – az „óbaloldal” koalícióképes partner lenne az „újbaloldal” számára, ahogy ezt számos nyugati-európai országban is látjuk). Itt tartunk tehát most.

Ebben a helyzetben „kerültek elő” a Magyar Péterről készített hangfelvételek, amelyekkel kapcsolatban tipikus „hárító” kommunikáció zajlik, amihez kapóra jött a manapság nagyon divatos, kissé misztikus fénnyel övezett mesterséges intelligencia – és persze a nagyon is hagyományos politikai paranoia. Ezekre ugyanis mindent (is) rá lehet fogni. A tiszások körében (ideértve az éppen őket kiszolgáló globálbaloldali médiát is) látszólag általánosan elterjedt vélemény, hogy új kedvencüknek semmi nem árthat, ő amolyan „teflonpolitikus” (az „öregecskedő” Karácsony Gergely politikai reinkarnációja). Ez a fajta öntelt magabiztosság azonban a szektán kívüliek körében nagyon is visszatetsző lehet, mert – a legrosszabb SZDSZ-es reflexeket idézve – öntudatlanul is mélyen lenézi a magyar választókat. Ha van a legújabbkori magyar politikatörténetnek szimbolikus és tanulságos fordulópontja, az – a nemzetközi változásokkal összhangban zajló rendszerváltozás mellett – az őszödi beszéd. Gyurcsány Ferenc nem abba bukott bele, hogy meghamisított egy csomó statisztikát (ez legfeljebb Brüsszelt zavarta), hanem abba, hogy hazudott a választóknak, és lenézte őket.

A fentiekből következik, hogy a 2026-os választások sikerének két fő kérdése lesz a kormánypártok szempontjából: 1. sikerül-e a visszaszerezni a fent ismertetett okokból megkopott bizalmat az elpártolt vagy esetleg még megnyerhető szavazók esetében? 2. elég bölcsek-e a magyar választók ahhoz, hogy 2006 után ismét átlássanak a szitán (Gyurcsány helyére bátran helyettesítsük most be Magyar Pétert). Szerintem mindkettőre „igen” a válasz.