Orbán Viktor miniszterelnök úr az elveszített választás utólagos értékelésében többször is kitért az értelmiség, illetve konkrétan a keresztény értelmiség és középosztály szerepére.

Bár az értelmiség fontos szem a társadalom szövetében, nyilvánvaló – már csak létszámuk alapján is –, hogy elsősorban nem rajtuk ment el ez a választás, hanem bizony az „istenadta népen”. Akik, miközben a kormány – a térségünk szempontjából teljesen jogos – civilizációs és nemzeti harcot vívott Brüsszelben, itthon egy teljesen más harcot vívtak. Számlákkal, munkahelyekkel (vagy épp annak hiányával), iskolákkal, kórházakkal, törlesztőrészletekkel, késő és olykor túlzsúfolt vonatokkal, eltérő idegrendszeri működésekkel, stb.

Félreértés ne essék, az előző kormány ezekben is sok segítséget nyújtott: rekord foglalkoztatással, családi adókedvezménnyel, rezsivédelemmel, otthonteremtési támogatásokkal, ingyen tankönyvvel és közétkeztetéssel, célzott béremelésekkel, stb. Ezeket értékelnünk kell, és nem elfelejtkezni róla – köszönet érte Orbán Viktor miniszterelnök úr kormányainak!

Mégis kialakult egy olyan közhangulat (főleg a fiatalok, de sok idősebb körében is), ami többet vagy mást akart, aminek elege lett a mindent elárasztó politikai pankrációból, ami – mondjuk ki egyenesen – a saját valós vagy vélt egzisztenciális érdekeit részesítette előnyben a civilizációs és nemzeti szabadságharccal szemben. Már nem érdekelte őket az egyébként nagyon is valós, de mégis egyre távolibbnak érzékelt (megszokottá vált) orosz-ukrán háború, hanem a saját megélhetése, előrejutása, komfortérzete ITT és MOST. És ezt az ajánlatot megkapta a Tisza párttól – más kérdés, hogy ebből mi igaz, mi fog ténylegesen megvalósulni (az eddig látottak alapján jóval kevesebb, mint amire akár a saját szavazóik számítottak, helyette ismét itt a politikai pankráció, csak az ellenség neve változott).

Ami azonban a lényeg: a közhangulat változásáról nagyon sok figyelmeztető jelzést adtak le az emberek, amit mi „idelent” mindenhol érzékeltünk: a boltban, a vonatokon és metrókon, az iskolában, a hirtelen politizálni kezdő vagy épp pártot váltó szomszédokkal folytatott feszült eszmecserékben…

Ezek a jelzések valahogy mégsem jutottak vissza a „toronyba”; az egyre merevebbé váló, katonás kormányzati struktúra a feltétlen, harcos lojalitást (és pózokat) díjazta az őszinteség és a kétségek, konstruktív (azaz jóindulatú) kritikák befogadása helyett. Márpedig a magyar társadalom, sőt az aktivistáink többsége nem politikai gladiátor, hanem teljesen hétköznapi életét élő, a fenti vonatkoztatási mezőkben gondolkodó átlagpolgár. Ez nem a „merjünk kicsik lenni” szellemisége, hanem a hétköznapok realitása.

„Nemzeti nagytőkéseink” pedig, akikre mindenkor tekintettel kellett lennünk (és akikre nemzetgazdasági értelemben valószínűleg tényleg szükség van), elsőként hagyták el a süllyedő hajót, a Hunyadi-film klasszikus jelenetét idézve: „megint itt hagytak minket a sz*rban”. Az újságírókat, a hivatalnokokat, a kisvállalkozókat, az aktivistákat. Egyszóval: a közösséget.

Ha – adja Isten – a jobboldal egyszer újra a kormányrúd közelébe kerülne, a „mozgalmi működésnek”, ami most egyedül összetart bennünket, a szolidaritásnak, az egymás felé kinyújtott és megtartó kéznek nem a kormányzás szent céljai érdekében meghaladandó állapotnak kellene lennie, hanem az igazi, szilárd alapnak, amire tartós és erős házat lehet építeni. Inkább hozzunk lassabb döntéseket, de szélesebb körű egyeztetéssel – a „cél szentesíti az eszközt” elvét pedig egyszer s mindenkorra felejtsük el, mert ez az ördög legnagyobb átverése!

A választás után láttam egy, a Szerb Haladó Párt aktivistáival készített riportot, akik arról beszéltek, hogy értik és látják ők is a külföldi nyomást (meg a belföldi hergelést), ami végül maga alá gyűrte a Fidesz-KDNP-t, de ők nem omlottak volna így össze, mert a legkisebb faluban is szilárdan be vannak ágyazódva a társadalomba, és folyamatos a visszajelzés meg a korrekció. Ezt jelenti sziklára építeni egy politikai közöséget: a mezei talpasok állandó és következetes megbecsülését, az ő hangjuk felerősítését a hétköznapi valóságtól eltávolodó vezetés felé. (Erre szolgált a középkor egyik legnagyobb társadalmi innovációja, a király mellett a köz hangulatát szabadon kifejező udvari bohóc is). Akik pedig dollár-homokra építették a hatalmukat, és most mégsem állnak ki a közösségért, azok menjenek szépen áttelelni Dubajba, és lehetőleg vissza se jöjjenek – a bajban mutatkozik meg ugyanis, hogy ki mennyit ér emberként.

Békés János

Borítókép: screenshot (képkivágás) a Hunyadi c. filmből