Örömmel olvastam Surján László minapi, Skóciai Szent Margitról szóló írását, ugyanis az Árpád-házból származó királyné a Magyarország és Skócia közötti kapcsolatok – hazai részről alig ismert – megalapítója és elsőszámú képviselője. Az alábbiakban csupán néhány adalékkal szeretném kiegészíteni a cikkben leírtakat.

Annak, hogy Skóciai Szent Margit a köztudatban nem nyerte el az őt megillető méltó helyet, nyilván több oka van: egyrészt az iskolai tananyagban sem említik (erre mentséget ad történelmünk rendkívüli részletgazdagsága), másrészt Skócia messze van, ráadásul az Egyesült Királyságba betagolt államként külpolitikai szempontból is csupán mérsékelt jelentőséggel bír. A két nép kapcsolata tehát aszimmetrikus: míg a skótok, ahogy Surján László is említette, tisztában vannak királynéjuk származásával, miközben mi olyan klisék alapján azonosítjuk be őket, mint a kockás szoknya vagy a whisky, de ide kapcsolódik még egy szó szerint vicces történet is, bár abból mi, magyarok kevésbé jöttünk ki jól.

Egy francia alapítású, az európai kultúrát népszerűsítő blog (Europe’s not dead) félkomoly szakcikkéről van szó, amelyből kiderül, hogy mely népekről gyártják a legtöbb viccet az egyes országokban. Abban nyilván semmi meglepő nincs, hogy a törökök a görögökből, a románok a magyarokból, az írek az angolokból, a lengyelek a németekből, a németek a lengyelekből, a kedélyes olaszok pedig önmagukból űznek gúnyt a legszívesebben, olyat azonban, hogy valamely ország egy több ezer kilométerre fekvő népet pécézzen ki magának, csak egyetlen nemzet engedett meg magának.

Természetesen a mi kedves skót vicceinkről van szó, amit az önérzetes kelták – mivel médiájuk odahaza rögvest szétterítette a hírt – meglehetősen zokon vettek, mondhatni, igencsak spóroltak az öniróniával. Amint azonban az idei Magyarország–Skócia mérkőzés mutatta, skót részről a neheztelés legkisebb jelét sem érezni: a privát szurkolói videók tanúsága szerint drukkereik elismerően kommentálták a magyar szektor lelkesedését, míg a mieink „pálinka is better than whisky” felirattal ugratták őket.

Ezek a kis miniatűr esetek pontosan leírják két olyan nép viszonyát, amelyet sem problémák, sem célok, sem pedig pillanatnyi ügyek nem kapcsolnak egymáshoz. Közép-európai perspektívából, különösen a miénkből, még az ilyen kapcsolatmentes kapcsolatoknak is örülnünk kellene.

Szerencsére azonban, még ha búvópatakjelleggel is, de léteznek olyan civil kezdeményezések, amelyek igenis összekötik a mélyben ezt a két távoli népet. És ezeknek a kezdeményezéseknek a központi alakja éppen Skóciai Szent Margit. Az angliai magyar katolikusok anyanyelvi lelkigondozását ellátó Miasszonyunk Főlelkészség – amely az Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesületének székházaként funkcionáló londoni Szent István Házban működik – először a 2010-es években szervezett zarándoklatot a skóciai Edinburghba, valamint a szomszédos Dunfermline-ba, ahol Szent Margit sírja található.

A londoni főlelkészség 2023 novemberében ismét megszervezte a zarándoklatot, ezúttal Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök, valamint Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter védnökségével és részvételével. ís szentmisét személyesen az Edinburgh-i érsek tartotta. A szakrális programot egyéb, szintén Szent Margit személyéhez kapcsolódó események – egyetemlátogatás, szakmai előadások, koszorúzás, stb. – egészítették ki, továbbá a zarándokok felkeresték a Szent Margit-barlangot is, ahová a hagyomány szerint Skócia királynéja rendszeresen elvonult imádkozni. Külön érdekesség, hogy a szentmisén a helyi egyetemi hallgatók is szervezett formában vettek részt. Ezt megelőzően utoljára 2016-ban került sor közösen szervezett magyar–brit szakrális eseményre, konkrét Becket Szent Tamás Esztergomban őrzött ereklyéjének a Canterbury székesegyházban történő bemutatása, amely egyúttal a magyar, a brit katolikus és az anglikán egyház vezetőinek a találkozójaként is szolgált.

Margit a 17. századtól hivatalosan is Skócia védőszentje.

Személye azonban a magyar–skót kapcsolatokon túlmenően egy komoly brit vonatkozással is bír, ugyanis lánya, Matild Hódító Vilmos fiának és utódjának, I. Henriknek lett a felesége. E rokoni kapcsolata miatt egyes magyar életrajzi leírásokban úgy emlegetik, mint minden angol királynő anyját. Az internetes keresők nem ismerik ennek a megnevezésnek az angol változatát, de kivételesen nem érdemes legyintenünk.

Bár az internet kétségtelenül tele van a magyarokkal kapcsolatos eltúlzott (jellemzően magyarok által írt) történelmi nagyotmondásokkal, tény, hogy Hódító Vilmos a jelenlegi brit uralkodóháznak is felmenője volt.

Viktória királynő például – akit egy egész korszak névadójaként, s egyúttal II. Erzsébet üknagyanyjaként tart számon Nagy-Britannia – a harmincadik egyenesági leszármazottja Hódító Vilmosnak, s ezáltal (a Henrik–Matild házaspár révén) Skóciai Szent Margitnak, illetve rajta keresztül Szent Istvánnak is.

Érdekességképpen tegyük hozzá, hogy nem csak Skóciai Szent Margitnak köszönhetően csörgedezik a jelenlegi brit uralkodóház tagjaiban is „a nagy Árpád vére”, hogy Vajda János költőt idézzük. Ismert tény, hogy II. Erzsébet egy másik üknagyanyját Rhédey Claudiának hívták; az erdélyi grófnő sírja ma is megtekinthető Erdőszentgyörgyön. A Rhédey-család az Aba-nemzetséghez tartozott, amelynek alapító atyja, Aba Sámuel – sorrendben harmadik királyunk – Szent István sógora, mások szerint unokatestvére volt. Akármelyik változat is igaz a kettő közül, Sámuel király vagy annak gyermekei révén az Abák, tehát a Rhédeyek is Árpád-leszármazottaknak tekinthetők.

Ami pedig Skóciai Szent Margitot illeti, bár ismertsége az internetnek köszönhetően folyamatosan nő, fiatalkori szűkebb pátriájában, Baranya megyében már a kommunista rendszer végén megrendezték a róla elnevezett emléktúrát. A magánszervezésben lebonyolított programot, amelynek során a résztvevők a skót királyné szülőfalujából, Mecseknádasdból indulva gyalogosan teszik meg a Pécsváradig tartó tizenhat kilométeres erdei utat, azóta is minden évben megrendezik.

Az a tény, hogy a szervezők mindenki számára, általánosan elérhetővé tették a programot – ami persze egyáltalán nem zárja ki, hogy aki szeretné, zarándokélményként élje meg a túrát – azt mutatja, hogy

Skóciai Szent Margitnak kialakulóban van egy profánabb jellegű tisztelete is, ahogy az például Szent István vagy Szent László esetében is történt. Egy szekularizálódott világban azonban nem is kívánhatna többet az egyház, mint saját szentjeinek a felekezeti kereteken túlmutató tiszteletét.

Az a tényt pedig, hogy ebben az esetben nem országosan, hanem helyi szinten, regionálisan látszik megtörténni mindez, tekintsük teljesen természetes jelenségnek. A szentek tájegységekhez kötött tisztelete a világon mindenhol a lakosság helyi azonosságtudatának a szerves része.

Kovács F. Erik