Ahol szabadság van, ott szabadság van…

A szabadság számomra mindig központi téma volt. Ez gyerekkoromtól kezdve hol a dadogással való küzdelemben/elfogadásban, hol a céltalan (?) barangolásban, hol a művészetek habzsolásában nyilvánult meg. Talán ennek is köszönhető, hogy 1956 számomra mindig az egyik legtitokzatosabb és legmeghatározóbb ünnep volt.

Fokozatosan rá kellett azonban jönnöm, hogy a szabadságot nemhogy nem adják ingyen, hanem kifejezetten nagy árat kell fizetni érte. Néha – mint ’56-ban is – az életünket, de általában azért ennél kevesebbel is beéri: megszakadt kapcsolatok, irányváltások, elvesztett napok/hetek/hónapok (évek). A szabadság és a tragédia eredendően összetartoznak – ahogy a felszabadultság, az egymásra találás, a tavasz új kezdetet jelentő frissessége is.

Amikor az ember először találkozik a szabadság árával, megdöbben. Olyan tisztelet- és félelemteljes csodálkozás ez, mint Szophoklész híres kardalában: „Sok van, mi csodálatos/rettenetes, de az embernél nincs semmi csodálatosabb/rettenetesebb” Mindenesetre az ár elég nagy ahhoz, hogy egy ideig felhagyjunk a további próbálkozással (vannak, akik egy egész életre). Számomra sokáig ezt a döbbenetet jelképezte 1956. Most komolyan: akik minden évben megünnepeljük ezt a nem is olyan rég (nagyszüleink korában) lezajlott eseményt, el tudjuk képzelni, hogy megszokott életünkből kizökkenve, egyik napról a másikra nekünk is embert kell ölni a hazánk védelmében, és/vagy forradalmi hullává válunk a mindent elsöprő tűzerővel szemben?

Én sokáig nem tudtam.

A fordulópontot talán az jelentette, amikor rájöttem:

a szabadságnak ezt a legmagasabb fokát épp úgy lehet elérni, ahogy elveszíteni: fokozatosan, apró lépésekben, a mindennapi döntésektől a hősies helytállásig egy velejéig romlott és elnyomó rendszerrel szemben.

Ismerek egy minisztert, akinek a karrierje azzal kezdődött, hogy nem volt hajlandó részt venni egy megrendezett tanácskozáson. Ismerek dadogókat, akiknél a „gyógyulás” azzal indult, hogy vállalták a puszta megszólalásukkal járó gyakori megszégyenülést. Ismerek egy apát, aki a fogadott gyermekéért szembe mert nézni a saját legmélyebb hiányaival, és felvette érte a harcot a társadalmi konvenciókkal és előítéletekkel szemben.

Minden határozott „igen” egy még oly határozott „nem” következménye. Nemet mondok a félelemre, egy rossz kompromisszumra vagy olykor épp a lehetőségek sokféleségére.

Mindannyian ismerjük Illyés Gyula maratoni mondatát a zsarnokságról. A jó hír az, hogy a dolog visszafelé is működik. Elég meghozni a legkisebb szabadság-döntéseket mindennap ahhoz, hogy egyszer – életünk egy kitüntetett pillanatában talán – a szabadság gyakorlásának, az önfeláldozásnak egy akár még önmagunkat is meglepő magasságára emelkedjünk. Dicsőség az (önmagukat) legyőzötteknek!

Hojdák Gergely

További
cikkek

Hírlevél