Európában mindennek megvan a maga fővárosa vagy országa. Ha divat, akkor Milánó, ha szerelem, akkor Párizs, ha pedig karácsonyi vásár, akkor Németország. A brünni kitérő után folytattuk utunkat Szászország felé.

Németországban országosan mintegy háromezer vásárt szerveznek az adventi időszakban, amibe a heteken át tartó nagyvárosi rendezvények és az aprófalvakba elhozott egynapos vurstlik egyaránt beleértendők. Ez még germán viszonylatban sem kicsiny szám. A nagyvárosokban egyszerre több vásárt is tartanak – Berlinben 70-80 helyszínről tudunk (Budapesten tízről) –, ám ha egy településen minden rendezvénynek ugyanaz a szervezet a gazdája, akkor azok a statisztikákban csupán egy eseményként jelenik meg.

Ez történt a legnépesebb szász településen, Lipcsében is, ahol hivatalosan egyetlen nagy karácsonyi vásár (Leipziger Weihnachtsmarkt) zajlott három helyszínen. Bach városában – sorrendben első németországi úticélunkban – egy közös barátunk várt minket, aki ezúttal az idegenvezetői és szállásadói szerepet is magára vállalta. Vonatunk azonban előbb Drezdába, a tartományi székhelyre vitt minket, ahol elváltak útjaink: a vonat Berlinbe ment tovább, mi pedig a jegyirodába.

Kötött pályán két módon lehet eljutni Drezdából Lipcsébe. Az egyik ajánlat az országos vasúttársaságé: a menetidő csupán egy óra, az ár viszont még német mércével is emlékezetes. A másik ajánlat a regionális vasúttársaságé, másfél órás menetidővel, és az előbbi felét kitevő árral. Mivel a Nyugatitól számított kilenc órás zötyögés után az a félórányi különbség már minden jelentőségét elveszítette, nem volt kérdés a döntés. A jegyeladó kedvesen megjegyezte, hogy mások is sokan választják az olcsóbb opciót. Vigasztalni akarta szegény kelet-európaiakat, gondoltuk.

Csak a vonat beérkezésekor jöttünk rá, mire is utalnak az ilyen mondatok egy 84 milliós országban. Jómagam hasonló élményt a körúti 6-oson éltem át sok-sok évvel ezelőtt, amikor a járdasziget népe két kimaradt járat után próbált felkapaszkodni az eleve túltömött villamosra. Csakhogy amíg az az utazás negyedóráig sem tartott, itt egy mozifilmre való időn át kellett szó szerint helyt állnunk. Nekünk még szerencsénk volt, ugyanis megtudtam, hogy a tömött jármű rendszeresen vesztegel akár fél órát is a puszta közepén az utasok bármiféle tájékoztatása nélkül.

Azóta sem értem, hogyan kerültem a felszállás után egy szabad ülésre, ráadásul egy szép szász diáklány mellé. Volt elég időnk, így sok mindenről beszélgettünk.

Ő például elmondta, hogy a lányok már nem közlekedhetnek egyedül a városban éjszaka a migránsok miatt (ekkor az előttünk ülő idősebb hölgy szigorúan hátranézett), ugyanakkor azt a hazánkban is terjedő hírt, miszerint a német önkormányzatok a terrorveszély miatt sorozatban mondják le a karácsonyi vásárt, kedvesen megmosolyogta.

Ami viszont igazán szimpatikussá tette a lányt, az az, ahogy az idős falusi nagyszülők egyedi tájszólásáról beszélt. Aki kicsit is ismeri Németországot, tudja, milyen erősek itt a dialektusok közötti különbségek, akárcsak Nagy-Britanniában az angol nyelv esetében, s hogy ez a nyelvi sokszínűség milyen gyakori, szinte mindennapos beszédtéma a két országban. Ismét meg kellett állapítanom, ahogy már korábban is, hogy valószínűleg mi, magyarok vagyunk a világ egyetlen nemzete, ahol nem értéknek, hanem szégyennek számít az ízes beszéd, köszönhetően a Gálvölgyi Jánosok, a Markos-Nádas duók és egyéb nevettetők több évtizedes aknamunkájának.

A vonatutazás nagy része egyébként (ekkor már késő délután volt) sűrű sötétségben telt, mivel nem sokkal az indulás után a teljes kocsisoron kialudt a világítás. Az utasok kedélyesen fogadták a váratlan eseményt, mint ahogy a szűkre szabott személyes tér miatt sem zavartatták magukat. Ha mindenképpen valami konkrét benyomást kellene megfogalmaznom Szászországról az ott eltöltött néhány nap alapján, két dolgot említenék feltétlenül:

egyrészt a legkevésbé sem működnek a közszolgáltatások úgy, ahogy azt az ember a germánokról alkotott sztereotípiák alapján elvárja, másrészt viszont a lakosok példásan derűs sztoicizmussal viselik a hétköznapi kis nehézségeket, miközben mi már ezek töredékére paprikavörös arcszínnel reagálnánk.

A lipcsei Marktplatzra szervezett hatalmas karácsonyi vásár végül feledtetni tudta az út összes nyűgjét. Ellentétben a brünni változattal, a sátrak itt már nem laza hálózatban, hanem katonás tömörséggel kapcsolódtak össze, s az embertömeg, ami a vonaton még oly zavaró volt, itt már funkciót és esztétikát kapott. A lenyűgöző építészeti környezetet és a bátran pazar ünnepi dizájnt látva, miközben sült kolbász, forralt bor és grog illata keveredett a levegőben, megértettük, hogy végül miért pont a német polgári karácsonykultúrának sikerült gyarmatosítania az európai nemzetek decembereit.

De ha már az épületeket említettük, végezzünk egy lassú fejkörzést! Lipcse főterének a látképét egy 16. századi épület, a Régi Városháza uralja, amely Németország legjelentősebb reneszánsz műemléke. A tér másik híres épülete a Königshaus, amely a Lipcsében megszálló királyok szálláshelye volt, többek között Napóleoné is (nem a lipcsei csata idején, hanem még korábban). Mögöttünk, a piactérrel egybeolvadó szomszéd téren pedig Johann Sebastian Bach munkahelye, a lutheránus Szent Tamás-templom látható. Ilyenkor tudatosul csak az emberben, hogy fordítva ülünk a lovon: nem az ötszáz éves épületek itt a kellékek, hanem ez a három-négy hetes élettartamú vásár, a körülöttünk látható történelemnek pedig nem a használói vagyunk, hanem a statisztái.

Nem messze innen, a Nikolaikirchhof nevű téren egy másik, jóval kisebb karácsonyi vásárt is találtunk, amely, mint fentebb már szó volt róla, hivatalosan ugyanannak a rendezvénynek a része. E tér fő építészeti attrakciója a Lipcse spirituális központjának tekinthető, román alapokon álló, ám alapvetően gótikus (és szintén evangélikus) Szent Miklós-templom, amely igencsak megtréfálja az ide látogatókat azzal, hogy a várt csúcsívek helyett az antik építészetet idéző, monumentális klasszicista templombelsővel fogadja őket, amelyet az ízlésesen kombinált pasztellszínek és az organikus kialakítású, elnyújtott pálmafákra emlékeztető oszlopfők tesznek véglegesen felejthetetlenné.

A látogatók összetétele mindkét rendezvény vonatkozásában azt mutatta, hogy a karácsonyi vásár elsősorban a helyi őslakosság programja és közösségi tere, mint ahogy Angliában a pub lett a hagyományos kultúrát őrzők utolsó menedéke.

Tudniillik Lipcse sem úszta meg a 2015-ös merkeli inváziót, s bár a migránsáradat a volt NDK területét kevésbé érintette – a korábbi évtizedekben pedig teljesen elkerülte –, bizonyos helyszíneken és időpontokban a londoni utcaképeket idézte a színes etnikai kavalkád. Nekünk kora este, a pályaudvar előtti villamosmegállóban volt részünk ebben a kultúrsokkban.

A vásárokon azonban csak elvétve találkoztunk a multikultúra követeivel, vagy ha igen, ők is átsiettek a sátrak között – kivéve a semmiből felbukkant erdélyi cigány koldusok, akik sátorról sátorra haladva, magyar nyelven próbálták adakozásra bírni a célközönséget. Egyáltalán nem lepődtek meg azon, sőt mintha még természetesnek is vették volna, hogy az anyanyelvükön válaszoltunk nekik. Megtudtuk, hogy Háromszékből valók, és a hazautazásukra gyűjtenek, mire egyszerre két vicc is az eszembe jutott (a szombati zárvatartásból élő Kohnról és az üvegvisszaváltásból meggazdagodó nyuszikáról), azt a rögtönzött találmányomat viszont, ami pénzmozgás nélkül tette lehetővé a két társaság azonnali, békés és önkéntes szétválását, majd máskor osztom meg az olvasókkal.

A késő esti Lipcsében sétálva ugyancsak belefutottunk magyar nyelven lejmoló utcai cigányokba, de azt nem tudtuk megállapítani, hogy vásárbéli ismerőseink voltak-e újra, vagy egy másik frakció, amelyik később utazik Háromszékre. Ilyenkor egyébként a városnak nemcsak az etnikai, hanem a politikai sokszínűsége is megmutatja magát, főleg a déli kerületekben, ahol néha fizikailag is összecsapnak a jobb- és a baloldali keménymag tagjai.

Szászország ugyanis az AfD fő németországi bázisa, a tartományi parlamentben a mandátumok harmada már az övék, Dél-Lipcse viszont a német szélsőbal által kontrollált övezet, ahol a házfalakra fújt Antifa-feliratok gyakorisága vetekszik a balatoni Zimmer Feriével.

Bár társaságunk többi tagját nem érdekelte, jómagam kíváncsiságból betekintettem a népszerű balos fészekbe, a hivatalosan is LMBTQ safe space-nek minősített Makan bárba. Térképre nem volt szükség, csak követnem kellett a cannabis illatát. Nem valami belterjes Antifa-tanyára kell gondolnunk (nyilván az is van), inkább egy népszerű, magát haladóként aposztrofáló találkozóhelyre, mely az amúgy baloldali helyi fiatalság ellazulását szolgálja. A Makan a kizárólag Berlinben és Lipcsében honos ún. Späti-Bar műfaját képviseli, ahol keveredik a sarki italbolti és a hagyományos szórakoztató funkció. A sorban állók óriási hűtőkből emelték ki a söröket, fizetni egy DJ-pultra emlékeztető magaslaton kellett egy meghatározhatatlan etnikumú, hippiszerű alaknál, ahonnan a kuncsaftok vagy az utca felé, vagy a hátsó lazítóhelyiségbe vették az irányt. Az utóbbi egy sivár és apró betonszoba volt, ahol németek és afrikaiak ringatóztak a cigarettafüstben, immár egy valódi DJ kevésbé valódi zenéjére. Kifelé menet legalább kétszáz helyi fiatalon kellett átverekednem magamat a járdán; mire sikerült, tucatnyi barátsággal lettem gazdagabb.

Összességében azzal a felismeréssel jöttem el, hogy nem lenne semmi probléma a szélsőbaloldali szubkultúrával, ha valóban szubkultúra lenne, és nem egy uralkodó, sőt kötelező eszme. Így viszont az, ami közelről lázadásnak tűnik, valójában szolgaság,

az Antifa pedig – akiknek a tagjaival akár össze is futhattam itt, csak most hátbaverés helyett hátbaveregetéssel fogadtak – semmivel nem hordoz magában több eredetiséget, mint a kommunizmus idején a munkásőrmozgalom.

Csapatunkkal a lipcsei programok befejeztével visszatértünk Drezdába, hogy a pályaudvar után annak adventi arculatát is megismerjük. Lakosságszámát tekintve a két szász nagyváros hasonló méretűnek mondható: hozzávetőlegesen mindkettőt 600 ezren lakják, miközben a 20. század különféle borzalmai és nehézségei egyaránt meghatározták a népesség alakulását.

Lipcse számára például a kommunizmus összeomlása és a német újraegyesítés után megjelenő tömeges munkanélküliség olyan traumát jelentett, hogy rövid időn belül százezren hagyták el a várost.

A szász központ nem úszta meg ennyivel a történelem során. Mint ismert, 1945. február 13-15. között a brit légierő – bár azt katonailag semmi sem indokolta – porig rombolta Drezdát. A szünet nélkül dobált gyújtóbombák egy tűzviharnak nevezett jelenséget generáltak, amely elszívta az oxigént a pincékből, ahová a polgári lakosság menekült. A történészek szerint a britek tisztában voltak a folyamatos bombázás pusztító fizikai hatásaival, és ennek tudatában tervezték meg a légitámadást. A kutatások 150-200 ezer körülire teszik a halálos áldozatok számát, ami nagyjából megfelel a hirosimai és nagaszaki halottszámnak, de az épített környezet teljes leradírozása is magától adja a párhuzamot a két esemény között.

Drezda esetében ez olyan kulturális-civilizációs veszteséget jelentett – a szász fővárost akkoriban Németország Firenzéjének hívták –, amihez történetileg legfeljebb Karthágó Róma általi, illetve Róma vandálok általi lerombolása hasonlítható.

Ami Drezdában zajlott, az sokáig tabunak számított a nyugati nyilvánosságban. Az, hogy ma teljesen nyíltan beszélhetünk róla, többek között a német származású amerikai író, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című remekművének köszönhető. Amikor ma Drezdában járunk, egy újjáépített várost láthatunk, amely részben a modern stílusok hordozója, részben viszont a lenyűgöző középkori épületek tökéletes másolata, ahol a komor, mélybarna színek különös, áthallásos jelentést kapnak a 80 évvel ezelőtti tragédia tükrében.

Általában amikor megtekintünk egy régi épületet, nemcsak a szépségéből részesülünk, hanem az életkorából is: szükségünk van annak tudatára, hogy ötszáz vagy kétezer évvel ezelőtt valakik ugyanezeket a falakat nézték és érintették. Drezdában ez a tudat teljesen hiányzik. A Zwinger százarcú szoborfigurái, a Hofkirche különlegesen egyszerű barokk beltere, a részletgazdag királyi palota vagy a nemrég újjáépített Frauenkirche mind kortárs matériát tartalmaz, csak az alkotói géniusz eredeti.

Van viszont másvalami, ami pótolja az anyag eredetiségének a hiányát: az élni akarás és az elődök tisztelete, ami nélkül nem lett volna újjászületés.

Megtehették volna ugyanis a németek, hogy lélektelen beton- és üvegkockákat emelnek az ikonikus épületek helyén, például a múlttal való szakítás ürügyén, de végül nem tették. Bár csodálkoznék, ha nem akadt volna valaki, aki viszont ezt javasolja.

Drezda lényegének a bejárása után már másodlagosnak tűnt számunkra, hogy sikerül-e teljesítenünk eredeti küldetésünket, a helyi karácsonyi vásárok felkutatását. De erre nem is volt szükség, ugyanis a két legnagyobb rendezvénybe – a belvárosiba és a vasútállomás mellettibe – nem lehetett nem belefutni. Ebédre ezúttal nem az örökös bajnok sültkolbász-zsömle kombinációt választottuk, hanem a jó öreg lángost, amely nemcsak itt, hanem még Csehországban és a Felvidéken is a kebabbal egyenrangú utcai fogássá nőtte ki magát. Étolajban gazdag nemzeti szimbólumunk azonban Németország ezen részén különleges jelentést hordoz, hiszen mint Proust madelein-je, egyetlen harapás többmillió emberből képes előhívni a régi emlékeket (a többmillió itt nem túlzás, hanem turisztikai statisztika). Nem véletlen, hogy az ügyesebb árusok diszkrét piros-fehér-zölddel nyomatékosították e tésztaféleség hovatartozását.

„Hazahoztuk Önnek Magyarországot!” – a lángoskészítők gyakorlatilag ezt a hírt adták tudtára a demokratikusan kelet-német honfitársaknak. Mi pedig oda-vissza 1600 kilométert utaztunk azért, hogy szót fogadjunk nekik, és öt percig otthon érezzük magunkat.

Gy. Tóth Zoltán

Címkép: drezdai karácsonyi vásár, hetedhetorszag.hu