2022. február. Márciust, tavaszt vártunk, Putyint kaptunk. Amikor az oroszok bevonultak Ukrajnába, a Twitter révén azt üzentem, PutyIN megtörtént, most jöjjön a PutyOUT.

Hét hónap eltelt, Putyin még mindig bent van. Mi magyarok, jó szokásainkat követve, két táborra szakadtunk. Az egyik tábor Putyinban már évek óta a Nyugat éles szavú kritikusát látta, amiben egyértelműen igazat adott neki. Az ukrajnai bevonulást részben az amerikaiak provokatív hozzáállásával magyarázta, a naivabbak pedig azt hitték, hogy az egész célja a kisebbségi jogok érvényesítése, amely jogok siralmas állapotáról a kárpátaljai magyarság sorsán keresztül mindannyiunknak volt fogalma.

Másoknak viszont az orosz bevonulás 1956-ot és 1968-at juttatta eszükbe, és azonnal a megtámadott Ukrajna mellé álltak. Ez a két felfogás ugyan ellentétes egymással, de mind a kettőnek van alapja, mondhatni, hogy csak a kettő együtt érvényes. Ezért is, és a 20. század két nagy világégésének tapasztalati miatt is, állami szinten nem lehetünk részesei ennek a háborúnak. Jogi és erkölcsi szempontok alapján az orosz beavatkozás elfogadhatatlan.

A Szovjetunió, ha jól emlékszem, 16 tagköztársaság uniója volt, s mindegyiküknek alkotmányban biztosított joga volt az unióból való kilépéshez. Ez sorra megtörtént, Ukrajna sem volt kivétel. Oroszország pedig voltaképp szó nélkül tudomásul vette, aligha tehetett volna mást. Egy hét évtizedes együttélés, sőt egységes parancsuralmi kormányzás után persze a szétválás technikailag sem könnyű. Ha valamikor, Moszkvának a kilencvenes évek elején kellett volna a Krím kérdését felvetnie. Nem tette. Most késő, s fegyveres megoldás olyan, mintha a náthát sebészi úton akarnánk gyógyítani.

Ugyanakkor Ukrajnát sem könnyű szeretni. Kevés olyan kormányfő van Európában, aki nem kapott még éles, egészen durva támadást Kijevtől. Ezeket egyfajta jóindulattal kezelték, bolond lyukból bolond szél fúj jelleggel. Többször úgy érezhettük, hogy ezt már nem lehet tűrni, a diplomáciai botrányok mégis rendre elsimultak. A pénz és fegyver ömlik Ukrajnába, ahol a vér folyik, a hadiszerencse forgandó, a hírek átláthatatlanok.

Putyin viszont semmiképp nem vállalható. Amit az utóbbi időben mond, az egészen felháborító. Már azon is elcsodálkoztam, hogy szerinte a világnak Moszkvát és Minszket tisztelnie kellene. Persze, van is miért. Az orosz irodalom és zene nélkül szegényebb lenne a világ. Az orosz/szovjet politika nélkül viszont nyugodtabb, boldogabb. Az orosz kultúrát tisztelhetjük, tiszteljük is, az orosz politikai kultúrát pedig nagyítóval keressük, mindeddig hiába. Kinyílik a bicska az ember zsebében, ha azt látja, hogy Oroszország hadüzenet nélkül bevonul Ukrajnába, agresszorként területeket foglal el, amelyeket beolvaszt magába, majd kijelenti, hogy e területek megtámadását agressziónak tekinti. Mint jó kommunista azzal vádol, amit tesz.

Mindeközben pedig a háború következményei rázúdulnak Európa lakosságára, s a folyamatnak nem látjuk a végét. A helyzet rosszra fordulásában persze nemcsak Putyin agressziójának, hanem az Európai Unió ügyetlen politikájának is nagy szerepe van.

A háború nyolcadik hónapjában semmiféle kibontakozás nem látszik, ha csak az nem, hogy az ukránok a nagy vesztesek. Földjeit felvásárolják, országát eladósítják, lakosai elmenekülnek, legértékesebb területeiket pedig annektálják. Mindenki jól jár, a gyarmati sorsra kárhoztatott Ukrajnát és az értelmetlen háborúban elesett katonákat, civil áldozatokat nem számítva.

Adj békét, Uram…

Surján László

Kép: Promenad24