A szovjet csapatok kivonulása után az átlagos magyarnak legfeljebb egy-egy vicces Jelcin-videó láttán jutottak eszébe oroszok. Ma pedig nincs még egy ország, amelyről ennyit beszélnének, a családi asztaltól a sarki sörözőig. A vélemények persze most is igen eltérőek. De hogyan is változott a hazai Oroszország-kép az utóbbi évtizedekben?
Mindannyian tapasztalhattuk már, hogy politikai kérdésekben kevésbé elkötelezett ismerőseink mennyire szoronganak az önálló véleménynyilvánítástól, ha pedig mégis rákényszerülnek, jellemzően az aktuális hallgatósághoz igazodó, vagy éppen feltűnően semleges álláspontot képviselnek. Nincs ez másképp az orosz–ukrán háború vonatkozásában sem. Ha van hozzá kedvünk, akár tesztelhetjük is őket azzal, hogy először az orosz, aztán az ukrán nézőpontot képviseljük; többségük hűen követi majd az éppen általunk képviselt narratívát.
Létezik viszont két olyan kisebbségi szegmens, ahol az ilyen manipulációs tréfáknak semmi eredménye nem lenne, tagjaik ugyanis stabilan és mély meggyőződéssel képviselnek egy-egy összefüggő és önmagában logikus véleményrendszert. Ez a két véleményrendszer egymással nem – vagy legfeljebb csak egyes elemeiben – kibékíthető. Nem nehéz kitalálni, hogy a nemzeti és a liberális tábor közötti ellentétekről beszélünk, amelyeknek immár Oroszország is tárgya.
Ebből a szempontból igencsak figyelemreméltó a Medián áprilisi felmérése, ahol a Fidesz-szavazók egy képzeletbeli 100-as skálán 43 pontot adtak Oroszországnak (2018-ban ez az érték még közel 60 volt), és 24-et Ukrajnának, miközben a balliberálisok körében az Oroszországnak adott pontszám 15 volt (2018-ban: 40), Ukrajna esetében pedig 48.
Anélkül, hogy részleteiben is levonnánk az adatokból a következtetést (ezt később majd egy másik cikkben szeretnénk megtenni), szögezzük le, hogy az Oroszországgal kapcsolatos attitűdök – amint azt az imént ismertetett értékek mutatják – már az elmúlt négy évben is jelentősen változtak. Oroszország megítélése azonban az ezt megelőző évtizedekben még ennél is nagyobb kilengéseket mutatott, ami egyrészt a szovjet időszak közelségével (távolságával), másrészt a mindenkori magyar kormány és ellenzék aktuális Oroszország-politikájával állt összefüggésben.
A kommunizmus alatt a magyar társadalom rendszerellenes hányadát – mondhatni, többségét – olyan mértékű Moszkva-ellenesség jellemezte, amelyet legfeljebb a Ceausescu-féle Romániával szembeni ellenérzésekkel lehet összehasonlítani. Ez a tömeghangulat a hadseregével folyamatosan jelenlévő és a kommunista rendszert fenntartó birodalomnak szólt, amelyet a történelmi tapasztalatok – Paszkijevics tábornok 1849-es bevonulásától az 1945-ös málenkij roboton át az 1956-os szabadságharc leveréséig – csak tovább mélyítettek. Mondhatnánk úgy is, hogy a magyarországi kommunisták egyedül maradtak az orosz-szimpátiájukkal, aminek egyébként a kultúra lett a vesztese, hiszen a lakossági ellenszenv egyik megnyilvánulásaként a fiatalság sosem sajátította el Puskin nyelvét, ízlése pedig az amerikai fogyasztói kultúra felé fordult, amelynek talán sosem volt olyan magas presztízse hazánkban, mint a nyolcvanak évek végén (lásd a „teltházas” illegális mozidélutánokat, vagy a rendszer végnapjaiban megnyitott McDonald’s előtt kígyózó többutcányi sorokat). Persze lehet vitatkozni azon, hogy a Szovjetunió vagy Oroszország szállta-e meg Magyarországot (nemzetközi jogilag természetesen az előbbi), de abban az országban, ahol generációs alapélmény a „Ruszkik haza!” jelmondata, s ahol mindenki tudta – mert énekelnie kellett –, hogy a SZU „a nagy Oroszország kovácsolta frigy”, a kettő közötti különbségtételnek nincs sok értelme.
A rendszerváltás aztán teljesen átírta a szimpátiaszempontokat. A szovjet restaurációtól, a kommunizmus visszatérésétől való félelmek az utolsó szovjet katona kivonulásával, illetve a Szovjetunió felbomlásával okafogyottá váltak, az orosz államnak a Jelcin-érában tapasztalt gyengélkedése pedig tovább oldotta a szorongásokat. A hazai közvélemény a kilencvenes évek közepére lényegében közömbössé vált Oroszország iránt, az emberek figyelme a belpolitikai konfliktusokra, tágabb viszonylatban pedig a szomszédos országokkal kapcsolatos feszültségekre irányult. Mindezzel párhuzamosan a balliberális nyugati politikusok és mainstream médiumok példátlan nemzetközi hecckampányt indítottak Magyarország és a jobboldali magyar kormány ellen (ez azóta is töretlenül zajlik), aminek következtében a Nyugat iránti általános szimpátia és bizalom rendkívül megcsappant, különösen a jobboldali szavazók körében. A kilencvenes évek atlantista, illetve uniós preferenciája – éppen az atlanti és az uniós politikusoknak köszönhetően – mára jelentősen megváltozott: a magyar társadalom lényegében szuverenista lett.
Eközben a visszatérésre készülő MSZP kettős játékot játszott, s ennek éppen Oroszországhoz való viszony lett az egyik eszköze. Az egykori állampárt, mint tudjuk, a rendszerváltás idejére a kapitalizmus és a többpárti demokrácia élmunkásává maszkírozta magát, miközben a kádári nosztalgiára való tekintettel – vagyis választási megfontolásokból – a posztkommunista szerep egyes kellékeit szándékosan magán felejtette. Ilyen kellék volt például az oroszbarátság: Horn Gyula pártelnökként számos alkalommal bírálta az MDF-kormányt a keleti kapcsolatok lerombolása miatt, különösen a külpolitika és a külgazdaság területén. Az akkori jobboldal természetesen az MSZP kommunista tudatalattijának a megnyilvánulásaként értékelte mindezt. A szocialisták 1994-es győzelme után a jobboldali civil aktivisták még évekig az MSZP fejére olvasták a Szovjetunió iránti nosztalgiát, de ezeknek a vádaknak a fenntartása akkor már inkább csak a bosszantást szolgálta, maga a kommunikáció pedig lényegében a mai mémek világát idézte (ld. például a havonta megjelenő szatirikus röplap, a Szamizdat esetét).
Oroszország igazán csak a kétezres évek elején, a Gyurcsány-érában került újra a hazai politika fókuszába. Putyin és Gyurcsány (akkor még) szívélyes, magánjellegű találkozókban kicsúcsosodó viszonya az ellenzéki Fideszt Moszkvával szemben kritikus álláspontra ösztönözte. Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője szerint 2006–2007-ben három találkozó is lezajlott a két vezető között, s mind fogalmazott, „ezek után kezdődött el a Mol kijátszása az oroszoknak”. Az természetesen nem bizonyítható, hogy ok-okozati viszony állna fent a találkozók és a MOL-történet között, a Fidesz Oroszországgal kapcsolatos szkepticizmusa azonban elválaszthatatlan attól, hogy az osztrák OMV 2009 márciusában eladta a tulajdonában lévő (eleve tisztességtelen körülmények között megszerzett) MOL-részvényeket – vagyis az összes részvény ötödét – az orosz Szurgutnyeftyegaznak.
Az orosz MOL-részesedést végül a magyar állam vásárolta vissza már a kormányváltás után, 2011-ben. Utólag visszatekintve jól látható, hogy a két ország kapcsolatát mérgező ügy rendezése egy újfajta stratégiai kapcsolat előfeltétele volt. Míg a Fidesz az „elmúlt nyolc évben” intenzíven aggódott az orosz befolyás miatt, kormányon (a legégetőbb probléma rendezése után) már a pragmatikus, de szoros együttműködés hívévé vált. Az Orbán–Putyin találkozók 2013 januárjától váltak rendszeressé. A két vezető 2010-től az orosz–ukrán háború kitöréséig összesen 11 alkalommal találkozott. A magyar–orosz államközi kapcsolatok javulásához, illetve az ahhoz keretet adó keleti nyitáshoz azonban kellett még valami: a hivatalos szövetségesek térféléről érkező, masszívan Magyarország-ellenes támadássorozat.
Úgy tűnik, a történelem néha egész rövid idő alatt, ez esetben mindössze húsz éven belül ismétli önmagát. Ahogy 1990 után, úgy a 2010-es jobboldali győzelem után is az európai és amerikai liberális erők nyíltan ellenséges, agresszív magatartása volt az, ami száműzte a Nyugattal ápolt, mindenre kiterjedő stratégiai szövetség reményét. A magyar társadalom sokadik csalódása véglegesen felértékelte a politika és a jobboldali közvélemény szemében a Kelet jelentőségét, ráadásul ezek a partnerek nem akarták előírni, milyen legyen a helyes szomszédságpolitika vagy a követendő családmodell az ország számára. A kilencvenes évek ún. hármas külpolitikai prioritása (euroatlanti integráció, szomszédos országokkal való együttműködés, határon túli magyarok védelme) az eredeti formájában már okafogyott vált, hiszen az első pont rég megvalósult, miközben nem adott megfelelő választ az ellenséges nyugati magatartás okozta geopolitika magányra. A megoldást tehát a keleti nyitás jelentette.
Erre az időszakra esik a hazai liberális közvélemény markáns ruszofóbiájának a kialakulása. Ez egyrészt belföldi indíttatású volt, automatikus válaszként az Orbán-kormány külpolitikai fordulatára, másrészt a nemzetközi mainstream nyugati logikát követte, amely önkényesen az ún. populista, autoriter vezetők klubjának tagjaként emlegette a magyar miniszterelnököt, többnyire olyan vezetők társaságában, mint Putyin, Trump, Erdogan vagy Bolsonaro. Itt kell megjegyeznünk, hogy a jobboldali szavazók számára mindez inkább csak imponáló volt, hiszen Magyarország ismertté és befolyásossá válását, vagyis felértékelődését látták benne.
Amíg a liberális szavazók körében tehát egyre mélyebbre került, a jobboldali táborban 2010 után egyértelműen nőtt Putyin elismertsége. Ennek a szimpátiának azonban már korábban létrejöttek az alapjai. A magunk részéről a lehetséges okok három olyan nagyobb csoportját tudtuk megnevezni, ami a magyar jobboldali táboron belül növelte Moszkva elismertségét.
1. Aktuálpolitikai okok:
A Fidesz-tábor – az Orbán Viktor iránt érzett bizalom birtokában – képes volt arra, hogy fenntartások nélkül kövesse a Fidesz Oroszországgal kapcsolatos irányváltását. Az a tény pedig, hogy a magyar kormányfőt negatív színben feltüntető nyugati sajtó nagyon sokszor az orosz elnökkel együtt emlegette Orbán nevét, szintén megkönnyítette a jobboldali tábor azonosulását Putyin személyével. A nyugati politika 2011-es, egész pályás letámadását követően a jobboldali tábor egyrészt jogos fricskaként, másrészt geopolitikai szükségletként élte meg, hogy új nagyhatalmi szövetségest talált magának az ország.
2. Lélektani okok:
A kétezres években mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Putyin színrelépésével véget a moszkvai gerontokrácia uralmának Brezsnyevtől Andropovon és Csernyenkón át Jelcinig ívelő korszaka, amelynek reprezentánsai a történelem folyamán már számos okot szolgáltattak arra, hogy a világ szemében megmosolyogtatóvá tegyék Oroszországot. A csecsen háború, a szentpétervári terrortámadás kemény leverése, valamint a grúz háború után mindenki számára egyértelművé vált, hogy Moszkvában új időszámítás kezdődött. Az átlagos magyar – politikai szimpátiától függetlenül – tiszteli az erőskezű vezetőket, ráadásul az említett háborúk túlságosan távol voltak tőlünk ahhoz, hogy ellenszenvet, netán ’56-ra emlékeztető asszociációkat ébresszenek a magyarokban.
3. Ideológiai okok:
Miközben a Nyugat egyre inkább elvesztette kulturális sokszínűségét, s a migráció, a homoszexualitás, valamint a különféle identitászavarok és perverziók ünneplésével megteremtette, illetve kvázi kötelezővé tette a keresztény ellenkultúrát, a putyini Oroszország visszaszorította az LMBTQ-törekvéseket. Moszkva a jelek szerint mindinkább magára vállalja a „harmadik Róma” szerepét, bár tény az is, hogy a mai napig őrlődik a szovjet múlt örökösének és a kereszténység védelmezőjének a státusa között,
A háború természetesen megtörte ennek a növekvő szimpátiának az ívét, s ami még fontosabb, megosztotta a jobboldalt. Ugyanakkor – amint az említett Medián-felmérésből is látszik – a konfliktus előtt még olajozottan működő kétoldalú kapcsolatok, valamint a nyugati devianciakultúrának fityiszt mutató orosz politika együttesen olyan mértékben növelték az elmúlt években Moszkva presztízsét, hogy a jelenlegi helyzetet leginkább a „volt honnan csökkenni” esetével jellemezhetjük. Magyarán még Ukrajna megtámadása sem tudta annyira erodálni a hazai jobboldal szemében az eurázsiai nagyhatalom elfogadottságát, mint ahogy az jelenleg más európai országokban tapasztalható.
Kovács Erik
