A nagy Rákóczi vezérlő fejedelmünk hosszú éveken át hősiesen harcolt, diadalról diadalra vezetve a kuruc seregeket, de a hosszú évek alatt kifogytak a tartalékok, legyengült a sereg.

– Menekülj, nagyságos fejedelem, mert ha elfognak, elvész minden reményünk. Ha még visszajöhetsz, félni fognak tőled, s nem merik úgy sanyargatni a népet, mint annak előtte.

Fájt a szíve a nagy fejedelemnek, félre fordította a fejét, ne lássák, hogy könnyet is hullatott, amikor a jobbágyok hűségére és nagy nyomorúságára gondolt. Látta ő is, igazságuk van a vezéreknek, s ez a megoldás nem csapolja tovább a magyar vért, úgy is kevés van már belőle. Elindult hát a nagy bujdosásba. Francia földön akart maradni, onnan hamar hazatérhet, ha lehetséges lesz.

Telt, múlt az idő, a számítás be is vált, otthon gyarapodni kezdett az ország. A franciák úgy látták, Rákóczi már nem tud hazatérni, nem lehet hasznukra. Addig, addig mondogatták, hogy a szultán milyen jó szövetséges, de még inkább az lenne, ha volna a közelében egy befolyásos európai, míg a fejedelem megértette, nem kívánatos vendég már a franciák számára.

El is híresztelte, hogy hajóra száll, s meg sem áll a magas Portáig.

Így is lett. Azaz csak majdnem. Ahogy elindultak, egy vihar Nápoly közelébe sodorta őket. Ekkor a fejedelem hűséges apródja azt javasolta: ki kellene evezni a partra, s miért ne öltenénk olasz gúnyát, s mennénk úgy Törökországba, hogy ha titkon is, de megláthatnánk a drága magyar földet. Tetszett a gondolat a fejedelemnek. Ő maga inasnak öltözött, Mikes Kelemen meg nápolyi nemes ifjúnak, s nekivágtak a hosszú kalandnak. Magyarországra érve úgy jártak, mint a mesebeli király. Az egyik szemük sírt, a másik meg nevetett. Hogyne nevetett volna, amikor látták, hogy a földek szépen meg vannak művelve, a városokban gyarapodnak az iparosok, templomok, iskolák épülnek. Hogyne sírt volna a másik szemük, amikor mindenütt a császár emberei uralkodtak. Rádöbbentek, hogy bizony addig mehet ez így, amíg a labanc tart a fejedelem emlékétől is. Az álruha biztonságában is féltek a felismeréstől, így sietve haladtak át az országon. Zágonba azért elmentek. Mikes sok éve nem járt ott, senki fel nem ismerheti. A szíve annyira odahúzta, hogy a fejedelem beleegyezett.

Egy piciny, szegényes házba kérezkedtek be, ahol szívesen fogadták. Az asszony éppen valami lepényt sütött. Egyszer nagy kiabálást hallottak. Az volt a sivalkodás oka, hogy a disznók valamiképp kiszabadultak, s azon mód megették a nagy kosár almát, amivel akarták a lepényt készíteni.

– Ne szomorkodjék, hiszen nem ment az alma kárba, mondta vendég úr inasa, jó lesz az, ha kolbász formájában fogyasztják majd.

– De mi lesz a lepénnyel? Üresen nem sok élvezet van benne.

– Van-e valami túrója itthon, kérdezte az inas.

– Van hát.

– No akkor gyúrja össze, üssön bele vagy öt tojás felvert fehérjét, keverje hozzá ezt, adott át egy zacskó mazsolát az inas, s süsse meg a lepényt.

– No ilyen finomat régen ettünk, mondták a háziak. Az újfajta lepényre még a házigazda is megérkezett, de még a süteménytől sem lett jókedve.

– Szomorú hír járja. Azt beszélik a városban, hogy a hajó, ami a nagyságos fejedelmünket vitte a törökhöz, sziklának vágódott Szicília közelében, s senki meg nem menekült. Vannak, akik nem is vihart, hanem a császár kezét látják ebben.

Másnap az utazók tovább mentek. A fejedelmet meghatotta, hogy mennyire szomorúak lettek az emberek az ő halálhírére. Elővett egy arany dukátot, a Máriás felével felfelé tartva mondta:

– Ne szomorkodjék, majd megsegít a Boldogasszony.

Kiértek a városból, Mikes aggódni kezdett.

– Tilos pénz már a fejedelem dukátja. Kár volt odaadni. Még az is lehet, hogy felismerték nagyságodat! Addig aggodalmaskodott, amíg szerepet cseréltek, gúnyát váltottak. Rákóczi lengyel nemesnek látszott, Mikes pedig rutén jobbágynak. Egy tanyánál eladták a lovaikat, s újakat vettek. Ezek után gyorsan vágtattak kifele Erdélyből. De akármilyen gyorsak voltak, a határ előtt belefutottak egy század katonába. A tisztjük kifaggatta őket:

– Nem láttak-e egy olasz ficsúrt egy idősebb szolgával? A fejedelem nyugodtan felelt.

– Láttunk bizony, vagy két órája sincsen. Brassó felé mentek. Feltűnt nekem, hogy mennyire sietnek. A katonák elviharzottak. A fejedelem megszorította az apród kezét.

Igazad volt. Nem hittem volna, hogy elárulnak.

– Nem hiszem, hogy azt tették volna. De lehet, hogy felismervén nagyságodat, nem tudták az örömüket titokban tartani.

Közben a menekülők már török földön jártak. Felmutatták a szultán levelét, mire nagy tisztelettel fogadták őket.

Zágonból azután elterjedt a túrós lepény receptje mindenfelé, hol magyarok élnek.

Persze a tudós történészek mit sem tudnak a fejedelem kalandos utazásáról. A szakácskönyvek is egy bizonyos híres szakácsnak, Rákóczi Józsefnek tulajdonítják a Rákóczi túróst.

– Egy nagy túróst, – mondta mérgesen Nagyapám. – Tudhatnád, nincs igazabb a mesénél, de nincs ám. Ezért mondtam el neked ezt a mesét. Te is meséld tovább gyerekeidnek, unokáidnak.

Surján László